2013. április 10., szerda

Baszki, teljesen odavagyok. Megjelent az interneten egy szám, ami rólam szól! Egy dal, egy zeneszám! "Egy" Tivadar nevű srácról szól, akihez énekel a dalt előadó fiú, hogy ne vegye el a lédijét. A szövegből kiderül, hogy ez a Tivadar egy nagyon delejes férfi, igazi amorózó, tökéletes mind belül, mind kívül. Mielőtt nagyképűséggel vádolhatna bárki, nem ebből találtam ki, hogy rólam van szó (bár az összes általam ismert Tivadar már rég halott (Mika, Hertzl, Puskás... ja, a Hüttl nem. Hopszi.), persze lehetne ez egy régi dal is, de SZERINTEM NEM AZ.), hanem abból, hogy a dalban szereplő úrral nem csak a személyleírásunk egyezik, hanem a teljes nevünk is! Szóval csak nem baszok rá, ha fel merem vállalni, hogy itt hozzám könyörögnek:
http://www.youtube.com/watch?v=SgYD3syXA3s&feature=youtu.be
Pláne pluszban jön még az a furcsaság is, hogy Nóra és Nóra néni is (vezeték)név szerint vannak emlegetve, mint potenciális lédik. De ennél tovább nem megy az illető, szóval ez vagy a Tausz bácsi, vagy a Rudi bácsi, hahahh. Hát... bármelyikőtök is az, szeretnélek a tőlem telhető legnagyobb nagyvonalúsággal megnyugtatni benneteket: mélyen szimpatizálok mindkét hölggyel, sőt, Nórával (Alföldi) a kapcsolatunk szinte kimeríti a plátói szerelmet, de én megtartóztatom magam, felsőbbrendű okok (here és fajbéli azonosság hiánya), valamint magasztos eszmék miatt, úgyhogy ezek a relációk kizárólag a szellemi szinteken, esetleg némi vidám labdázás vagy gombázódás(?) ormain teljesednek be és ki. Részemről ennyit tudok biztosítani, természetesen arra nincs ráhatásom, hogy a vonatkozó lédik hogyan képesek ezzel megbirkózni. Eddig azt gondoltam, lejátszott meccs ez köztünk, de úgy tűnik, tudtomon kívül olyan érzelmi hullámokat és örvényeket indítottam el, hogy.
Nem akarok túlburjánzani, a dal úgyis beszél helyettem.
A hétköznapokra áttérve elég nagy a sanyar. A múltkor írtam az esetről, hogy Putyi belelakmározott egy vacsorába. Látszik, hogy nem vagyok gyakorlott a nyilvánosság előtt, mert kiderült, hogy Báró, akivel eddig csak egyszer dumáltunk, olvassa a blogomat. Ő bemószerolt Kati néninél, aki bemószerolt Máté bácsinál, aki bemószerolt Krizsó bácsinál, aki szólt Muternak. Akkor összeült a kupaktanács, Gábor bácsi, Krizsó bácsi, Fater és Muter megbeszélték, hogy elszállítják a kanapénkat. Ezt Fater közölte velünk, közel sem kíméletesen, viszont nem is vettük komolyan egészen ma reggelig. Mikor bejöttünk hajnalok hajnalán Muterral, a kanapé még ott volt, könnyek gyűltek a szemembe, de nem ugorhattunk fel rá utoljára, mert a Spártában Nevelkedett Asszony inkább kikötött minket a pulthoz. Én megszoktam ezt a teljesen lelketlen hozzáállást, Herr Stünczikét viszont ennél lágyabb anyagból gyúrták (amúgy már nem Pisti, mert azóta is rózsaszín pónilovakkal álmodik, úgyhogy megállapította magáról, hogy lány), szóval teljesen bekattant, három órán keresztül sikoltozott. Már mindenki megpróbált mindent, Zsolt bácsi, Gergő bácsi, Muter, felváltva könyörögtek és vagdosták a Stünczikét a földhöz (nem igaziból, oké?), de semmi nem használt. Ettől én is kicsit túlpörögtem, belátom, de az a bejelentés talán túlzás volt Mutertól, hogy engem vissza-, Stünczit pedig simán elvisz az Illatos útra. Ne már.
Amúgy minden jó, ha jó a vége, mert végül nyertünk: Muter leült dolgozni A kanapéra, mi pedig mellételepedtünk, hosszú távú nyugodt és csöndes gömbölyödéssel jelezve, hogy mindössze ennyi volt a vágyunk.


2013. április 9., kedd

Csövi, kicsit eltűntem, tudom, de sztrájkoltam az időjárás miatt és tessék, megérte!
Meg Muter szólt, hogy elég drága a tápoztatásunk, úgyhogy abba ne merjem hagyni a blogolást most, hogy kezd felfutóban lenni, mert előbb-utóbb pénzt kell keresnem. Szomorú, de ez a gyermekek sorsa. Meg azt is mondta, hogy mellesleg szükségük lenne egy új vízforralóra, mert ez a mostani kész életveszély. Na persze, aztán majd gyűjthetek nekik járókeretre.
Egyébként nyilván mindent megérdemelnek, mert - bár még nem vagyok ön- és Stünczellátó - ma is jött a Révandrás bácsi, hozott 2 (kettő!) zsák tápot ebből az új féléből. Muter nagyon tudományosan végigtanulmányozta az összes elérhető kaját, mert: pirosat nem kaphatunk, mivel Fater szerint Piri attól lett allergiás a csirkére, a csirke-allergiás-kutya témán pedig Fater teljesen megkészült és közölte, arra ne is számítsunk, hogy mi is új-zélandi bárányból meg jemeni (?) lazacból készült cuccokat fogunk enni, mert nem. Aztán ettünk zöldet (és Stünczike a korára és a nemére való tekintettel rózsaszínt), de attól meg beállt a szörnyű fing-kór. A sárgától atomvillanás-sárgát (copyright Nádori bácsi) kezdtünk szarni, ami Muter szerint volt teljesen természetellenes, úgyhogy nekiült az internetnek, mint Fater kocsivásárlás idején, aztán megrendelte a FEHÉR zacskós tápot, most pedig mindenki boldog. A Révandrás bácsinak csodálatos élete lehet, mert olyan sokan szeretjük, néha álmodom is vele, ahogy suhan a piros autójával és szórja a mannát és az ambróziát és... és a fingatósat is, de hát fingani is kell valakinek, én azt mondom. Csak ne mi legyünk azok, ezt a Muterék mondják.
Egyébként nagyon értékelem, hogy a szüleim ennyire odafigyelnek az étkeztetésünkre (ha éppen úgy van kedvük, ezt azért hozzátenném), mivel az látszik, hogy a sajátjukat aztán eléggé karbantartják. Hétvégén például Mutert lehetett bámulni nyálcsorgatva, ahogy ebédelt a Rudi bácsival és az ő lédijével (?), a Nóra nénivel. A Nóra néni nagyon kedves lénynek tűnt, úgyhogy illő módon gondoltam üdvözölni, ezért próbáltam valahogy bemászni a szoknyája alá, de Muter csak nem hagyta. Később elmondta, hogy a Nóra nénit megharapta egy kutya, mikor még kislány volt (mármint a Nóra néni volt kislány, nem a kutya, bár az is lehet, hogy ő is az volt - de ez most irreleváns), ezért azóta tart tőlünk. Bahh. Nyomatékosan megkérném minden fajtársamat, hogy tartózkodjanak a gyermekek bántalmazásától, mert nagyon rosszat tesz a megítélésünknek, én pedig most meg vagyok fosztva a Rudi bácsi lédijének társaságától! (Persze ez csak a kedves gyermekekre igaz, mint például a haveri körből Elena, de biztos vannak olyan kölykök is, akik kurvára megérdemelnek egy alapos... á, nemtom, én nem vagyok erőszakos, baszki.)
Én egyébként nem szoktam senkit megharapni, nincs cikibb, mint a menőzés a "Vigyázz, a kutya harap!" táblákkal. 2013-ban, komolyan?! Ódivat. Persze Stünczikével azért néha összemaródunk, de az csak poénkodás, bár - ahogy tegnap Fater is megállapította nagy óbégatás közepette - a Stünczi veszélyesen nagyobb most már nálam, úgyhogy kell az edzés. A többi kutyasétáltató néha megijed, mert elég alaposan tudunk verekedni, meg a Stünczike morog is hozzá, hiába mondom neki, hogy Stünczike, ne káromkodj nyilvánosan, nem állnak jól az ilyen szavak egy fiatal hölgy szájában. Vagy -ból. Viszont a Stünczike nagyon játssza ilyenkor a házsártos asszonykát, nem lehet leállítani. De baj, az még nem történt, leszámítva azt az esetet, mikor beszorult a fejem az Irma szájába. Akkor kicsit mind megijedtünk, Faterék is, akik azt hitték, éppen mégis kitört belőlem a doberman, azért harapom ketté a torkát, pedig nem haraptam, csak nem tudtam kihúzni a fejemet. Stünczike meg előadta a nagyhalált, jellemző. Akkor szétrugdaltak minket, meg máskor is szoktak erélyesen szólni, hogy most már ne már. Ami csak azért igazságtalan, mert amikor ők döntenek úgy, hogy lámpaoltás után még verekedni van kedvük, akkor hiába megy oda a Stünczike, akibe szorult némi anyai ösztön, hogy aggódva szétválassza őket, erélyesen elküldik a picsába. Szegény Stüncz. Nem csoda, hogy tegnap, egy cikk elolvasása után rájött, hogy transzszexuális és megkért mindenkit, hogy mostantól szólítsuk Pistinek.

2013. április 3., szerda

Hát, a hétvége nagyon jól telt, körülöttünk forgott a világ, Fater elvitt minket ide-oda szaladgálni.
Tegnap aztán nyugi volt, a lakás romjain ücsörögtünk, hála istennek ma jött a Kalapács néni, így mire hazaérünk, rend lesz, csak a bepenészedett szőnyeg lóg majd szomorúan a létrán. Micsoda költői kép, olyan, mintha jelentene valami mást is...! Pedig nem jelent.
Viszont este a Spártában Nevelkedett Nő (Muter) rákényszerített minket, hogy átslattyogjunk a zuhogó geciben a Klubba, mert meg kellett ünnepelni, hogy Fater, Gábor bácsi és Krizsó bácsi sikeresen üzleteltek. Nagyon nekiálltak ünnepelni, mert a Gábor bácsinak reggel hatkor csörög az ébresztő, úgyhogy mondta, hogy gyorsan kell berúgni, nem érünk rá. Sikerült nekik. Szerencsére közben zabáltak is, még nagyobb szerencse, hogy ott volt az Adri néni is, akire teljesen hatottam, mint férfi, úgyhogy eszközölt némi csontokat, plusz csillogott a szerelem a tekintetében, amit mindig jó látni. Egy idő után mindenki bekapcsolódott a mulatásba, mert a Kati néninek még szülinapja is volt, úgyhogy a végén már úgy ittak, hogy a kicsi poharakat beledobálták a nagyobbakba, meg előjött a Görög bácsi történetsorozata a mértéktelen alkoholfogyasztás következményeiről, szóval jobbnak láttam meghúzni magam, mert én absztinens vagyok egy ideje, ugyebár. Stünczike is megunta a vijjogást egy ponton, miután megette egy tök ismeretlen ember vacsoráját (naná, hogy olyankor isszák le magukat a sárga földig, mikor Stünczike csinál ilyet, őt persze elfelejtik megbüntetni), bele is gömbölyödtünk a kanapéba, hogy akkor jóéjt. Erre persze szedelődzködni kezdtek, hívtak taxit, azzal mentünk haza. A lépcsőházban Fater, akinek addig súlyos gondjai voltak a mozgáskoordinációval, hirtelen felcsillant, hogy nekik muszáj felmenni most a tetőre. Úgyhogy minket annak rendje szerint bezártak a lakásba és fellétráztak a tetőre, ahol még sosem jártak előtte. Jellemző, hogy minket elég hülyének tartanak ahhoz, hogy majd leesünk, de ők magabiztosan másznak fel ilyen állapotban. Mikor elkezdtek a terasz fölül hallózni, akkor én nagyon szerettem volna elkezdeni imádkozni értük, de sajnos egyik Nagymuter sem tanított meg ilyesmire. Úgyhogy nem tudtam mást tenni, csöndben reménykedtem benne, hogy nem maradunk szülői felügyelet nélkül bezárva a Stünczikével, hogy aztán majd barikádokat építve kelljen harcolnunk egymással, hogy ki esz meg kit. Persze aztán lejöttek és bezuhantak az ágyba, de én úgy döntöttem, hogy büntetésből nem mondom el, mi történt a hazaúton, amire egyikük sem emlékszik, csak az tűnt fel nekik, hogy vagy nem fizették ki a taxit, vagy nyolcezret számították fel az utazásért.

2013. április 2., kedd

Tivadar tévézik

A Stünczike megnyilatkozása után mindenképp szeretnék bejegyzést szentelni egy nagyon különleges barátomnak.
Főleg azért, mert mostanában ilyen szakrális napok vannak, ami nekem pont mindegy, mert a családunknak a ránk eső része ateista, úgyhogy nálunk inkább csőtörés volt reggel. Fater ismételgette a csúnya szavakat, Stünczike lakatlan szigeteset játszott az összehajtogatott szőnyegen, engem meg elküldött mindenhonnan a vízvezeték-szerelő úr, mondván, a csövein Kóli baktériumok vannak. Ha tudná, hajajj...!
No, de nem ez a lényeg, hanem az _______ bácsi. Ő aztán egy egészen speciális lény, ezért is tartom fontosnak prezentálni a blogban. Nem mondhatom, hogy nagyon jóban lennénk, mert többnyire csak távolról merem figyelni, ahogy rajzolgat, mert ő azt tudja. Bejön a Klubba, enni kér, amit aztán nem kap meg, de ő rendületlenül rajzol, rajzol és rajzol. Tud rajzolni ceruzával papírra és tud nyomogatni olyat tárgyakat, amiken nincsenek is gombok, mégis történés lesz ettől. Bámulatos. Van egy olyan szemüvege, amit én is abszolút hordani szeretnék majd, mikor esetleg meggyengül a látásom valami ismeretlen és érthetetlen, civilizációs okból kifolyólag. Vagy hordhatom divatból is, persze. Egyébként az ő esetében van értelme a rajzolásnak; megkérdeztem Mutert, úgy működik, hogy az _______ bácsi megrajzolja a fát, aztán pedig jön a Répanadrágos Fiú, aki kinöveszti neki a fát. Vagy az _______ bácsi megrajzolja az ülőkét, aztán a Répanadrágos pedig elővarázsolja valahonnan. Úgyhogy ők egy ilyen közös attrakció, amit az _______ bácsi irányít. Amikor elővarázsolják az összes fontos ülőkét és fát, akkor ott filmet rendez valaki vagy színdarabot. Ez a lényeg.
Amikor ilyen új dolgokat ismerek meg, ezzel pedig bővül a látóköröm, akkor mindig igyekszem gyorsan hasznosítani a tudást. Például tegnap este sokat néztük Faterék kedvenc kardozós-baszós sorozatát; az a címe, hogy a Trónok Harca, mert van egy tüskés trónus (ami egy kényelmetlen karosszék, ha valaki nem tudná, én már igen) egy nagy, hideg teremben, amire most már tényleg mindenki rá akar ülni. Meg kellett nézni újra két részt, hogy "felfrissítsük" az emlékeket, mert azokat még akkor lehetett látni, mikor a Klub fölött laktunk, ami régen volt. Én pedig akkoriban néha iddogáltam, hogy elmondjam az őszintét, úgyhogy lila gőzöm nem volt semmiről most.
Utána nagyon gyorsan be kellett rongyolni a Klubba, hogy ott csomó másik embert zavarva vagy velük együtt nézzük meg a következő epizódot. Mért pont azt? És aztán akkor már mért nem néztük tovább? Tököm se érti, mindenesetre nagyon hangosan vijjogtak a sárkányok, láttam a Fater arcán, hogy egy elkínzott pillanatig vizionálja a közfelháborodást, de aztán Muter megnyugtatta, hogy a sárkányok mindjárt bekussolnak, ő ért ehhez, aztán úgy is lett. Ezt az egészet különben most azért mondtam végig, mert igyekeztem úgy nézni a filmet, mintha az _______ bácsi gombjain és ceruzáin keresztül varázsolódott volna oda. Meg kell mondanom, nagyon kidolgozottnak tartom, ha megfogalmazhatok ilyen szakértőnek tűnő kritikát. Végig ki volt találva, hogy a lányok szépen legyenek felöltözve, a fiúk meg sebesek legyenek és sárosak. A másik meg az, hogy mindenkinek van valami állata, például farkas vagy oroszlán. És most jól láttam, hogy a farkasosoknak például akkor mindene farkasos, a dísz a falon és a kiskanál is, minden. Volt valaki, akinek a mellvértjén mondjuk egy fejjel lefelé ábrázolt Pókember volt, erre megesküdnék, de hát ez egy fantasy-sorozat, mért ne?
Állatira bejön különben ez a címer-dolog. Talán nekünk is kellene valamit, de milyen állat reprezentálna legjobban? Azt se tudom, hogy mondjuk a Stünczikének és nekem van-e egyáltalán keresztmetszetünk, már ami a habitust, nem pedig a nagy fület illeti. Mert elefánt azért mégse lehet. Vagy igen? Hmm.

2013. március 30., szombat

Ja, és még akkor szeretnék közzétenni egy fényképet a Tivadarról a háta mögött, ami vicces. Sajnos a nigamellénye nincs rajta, de hát nem lehet minden tökéletes. Hihi.

Irma színházban

Mivel a Tivadar eltűnt a süllyesztőben, most én írok.
Úgyis gonoszkodik csak azon, hogy micsoda terveim vannak a jövőmet illetően, pedig én akkor is művésznő leszek, nem pedig "művésznő", ahogy ő mondja. És ez most már azért is teljesen biztos, mert példaképem is van: a Krizsó néni, akinek van rendes neve is, sompolyogva megkérdeztem a Mamitól, és Annamari néninek hívják. Ő az, aki éppen vemhes, de csak egy kölyökkel. Ahhoz képest egészen óriási a hasa, de nagyon szépen gömbölyű, nem olyan kiskölyök formája van. Lehet, hogy egy nagyon nagy labda fog belőle hirtelen kipottyanni, csak nem tudom, hogyan. Ezt felírom, meg kell kérdeznem Papit, hogyan szedik majd ki az Annamari néniből azt, ami belé szorult. Azt már kérdeztem, hogy hogyan szorult bele, de a Papi olyan homályosat válaszolt, plusz a Brúnót is belekeverte valahogy, akivel még a szívcsakrán találkoztunk; nem nagyon értettem, hogy a Papi mit akar mondani. Ó, Brúnó! Már szinte el is felejtettem, pedig mennyire gyötört engem a bánat miatta! De az már jó rég volt... legalább egy hete... vagy ilyesmi.
Azért nem baj, hogy a Brúnóval mégse lett köztünk mély lelki tárcsa, mert most a karrieremre kell koncentrálnom. Szeretnék már nagyon fiatalon sikereket elérni, ezért mindennap skálázom Papival, meg énekeljük, hogy láláláláló. Azért, hogy egyszer majd olyan szépen tudjak énekelni, mint az Annamari néni.
Ő egy elég nagy színésznő és az emberek mind szeretik, mert tudják róla, hogy milyen nagy színésznő. Arról szólt az előadása, hogy együtt akart énekelni egy másik nénivel, aki régóta a barátja volt. A másik néni viszont nem jött el, mert összeszedett valami bacilust. A másik néni tivadarszínű volt, Afrikában lakott, ami egy teljesen másik hely, olyan, ahol meleg van és zsiráfok, azt mondta róla Mami. Szegény Annamari nénit nagyon sajnáltam, hogy nem jött el a barátnője, pedig ő még így is vállalta a koncertet, hogy ennyire nagyra nőtt benne a kölyök vagy labda vagy valami, de hát ha valaki beteg, akkor beteg, nincs mit tenni. Nekem is volt már torokgyulladásom meg krónikus hányásom is.
Na, de azért az előadás nem romlott el teljesen, mert a tivadarszínű beteg barátnő megjelent egy nagy nagy képernyőn. Egészen hasonlított az Annamari nénire egyébként, csak a színe volt más. Próbáltam megkérdezni a Papit, hogy szerinte is hasonlít-e, de lepisszegett, mert színházban voltunk, meg mondta, hogy hát hogy hasonlítana, hát más a színe. És tényleg más volt. Közben az Annamari néni énekelgetett, ami szerintem nagyon szép volt. Meg kicsit táncolt is, de ami a legjobb volt és ami miatt igazán szeretnék én is nagy színésznő lenni, hogy legalább háromszor átöltözött! Mindig nagyon szép ruhái voltak, mert volt leopárdmintás, meg fehér, meg kék is! Szóval mindig nagyon csinos is volt, bár én a helyében felvettem volna egy rózsaszínt is vagy lilát.
És az előadás végén a tivadarszínű néni élőben is kapcsolható volt skype-on és mondott mindenféle jó tanácsot az Annamari néninek, aztán elment zenét hallgatni és dudorászni. De én tudtam, hogy ezek olyan jó tanácsok, amik nekem is szólnak, mert az igazán nagy művészet az ad a közönségnek, amikor megnézi a darabot, hogy aztán több legyen. Mármint a közönség. De nem több közönség legyen, hanem belül több legyen a közönség.
És én egészen biztosan több lettem az Annamari néni szép melódiáitól, meg a tivadarszínű néninek az életétől, úgyhogy most már ők a példaképem!

2013. március 27., szerda

A mai bónuszfotón Kázmér látható munka közben. Minden látszat ellenére azért ő a legboldogabb csehszlovák kémelhárító a régióban, csak itt fáradt, ami a körülményeket tekintve (ti. munka) érthető is. Vagy csak szolidáris, mivel a Sika néni (Kázmér muter no1.) épp most tudta meg, hogy a boldogsági szintje a szaggatott vonal alatt van. Tiszta mázli, hogy a Zsármi néni (Kázmér muter no2.) ezen akkorát nevetett, hogy legalább az övé látványosan a perforáció fölé esik.

Tivadar színházban

Bassza kavics, hát én frankón úgy emlékszem, hogy a tavalyi nyár hosszabb volt, mint ez a mostani. Voltunk vízitúrázni, meg minden... ennyire gyorsan eltelt az is? Vagy most olyan jól éreztem magam, hogy röpült az idő, vagy hogy mondják? Nem tűnt fel.
Na de. Azért mindegy, mert én a telet is ugyanannyira szeretem, mint a nyarat, úgyhogy végső soron boldog vagyok a torokig érő hóval. Így magunk között azt azért bevallom, hogy szarni kicsit nehezebb úgy, hogy nincsen pottyanótávolság a földdel, de jogosan hördültök fel: ez legyen a legnagyobb problémám.
Fater végre megértette, hogy engem érdemes a kultúra közelébe terelni, mert értésem van a dologhoz, úgyhogy elvitt tegnap színházba. Fentről néztem a darabot, a vip balkonról. A jövő nagy művésznője, Stünczike természetesen kint maradt, eldőlve a pepita kövön. Nem tudom, mi lesz így belőle, bár lehet, hogy vannak olyan szerencsés egyesek, akiknek elég, ha egy műsorszámuk van, még ha ez a Vigyorgó Szakállas Asszony is, mint ebben az esetben. (A Stünczike állandóan somolyog valamin, de nem lehet belőle kiszedni, hogy min, pedig néha nagyon nekidurálom magam, hogy "Stünczike, mi az Isten fája olyan szórakoztató?!", de no answer from Stüncziland.) A darab nagyon érdekes volt, emberek tekeregtek össze-vissza. Próbáltam megfejteni, hogy mi történhet, de kezdett az egész olyan lenni, mint nálunk otthon. Például tegnap még délután jött vendégségbe egy dagi bácsi, felmászott a létrán és dolgokat szedett ki a falból, például egy hosszú szalagot (aztán hosszan matatott az ablakban, aminek az lett az eredménye, hogy megint világos lett a hálószobában). És akkor Fater a szalag végére rákötötte a legkedvencebb zöld gumicsontomat, amiben a Muter nem hitt, de én rácáfolok a kishitűségére, mert már két hónapja rágom. A lényeg, hogy egy kis ringlispíl után meghitten rágcsálni kezdtem a gumit, de egy idő után látom, hogy a periférián megjelenik Stüncz. Csak úgy ólálkodva, mint aki éppen arra jár, merő véletlenségből. Aztán - puszta érdeklődésből - megállt, leszagolt a csőszerű fejével, cuki üzemmódba kapcsolva emelgette a füleit. Ez engem nem zavart, tőlem arra grasszál a Puni, amerre tetszik neki, amíg nem zavar a csócsálásban. De nem lehetett nem észrevenni, ahogy egyre közelebb hajtogatta magát, aztán nyitogatni kezdte a fekete száját, aztán hopp! visszataszítóan sunyi módon tépni kezdte a számból a cuccost, miközben tőlünk másfél méterre parlagon hevert a sárga csont és a türkiz karika, ami például színben sokkal jobban megy Irmához, de ilyenkor persze leszarja a divatot. És onnantól úgy viselkedett, mintha bármiféle jogot formálhatna az én, az ÉN! zöld csontomra, amit éppen rágok, hálló!
Na, pont valami hasonló történt a színházban, és én annyira átéltem annak a szegény fiúnak a helyzetét, hogy ilyen igazságtalanul cibálva van, hogy nem bírtam megállni, éreztem, hogy kell neki a támogatás, ezért kiabálni kezdtem, hogy nincs egyedül, ne hagyja magát! Akkor persze Stünczi is felébredt, lentről üvöltött, hogy mi van, mi van, még a Fatert is érdekelni kezdte a kultúra, mert ő meg suttogva próbált kiabálni (?), hogy menjek inkább le.
Egy idő után le is mentem, Fater állati dühösnek tűnt a kiabálás miatt. Engem nem ért meg senki. Hiába mondtam, hogy régen tök normális volt a közönség reakciója a színpadon történtekre, nem érdekelte. Phííí. Az meg, hogy eddig nem tudtam, mi az a kortárstánc, talán nem az én hibám; ha rajtuk múlik, színház helyett valami Rambó nevű hülyeséget nézünk tegnap is.

2013. március 26., kedd

Tessék, kaptok rólam egy bónusz-képet, ilyen az, amikor befordul a fityegő a számba. előfordul. a háttérben a kedvenc olvasólámpám és olvasófotelem.

Tivadar szórakozik

Az is eszembe jutott, hogy hopplacsek! A közösségi létnek valami olyan magas fokán ácsorgok, hogy az nekem szinte fel sem tűnik. Például azért is, mert az életem tekintélyes részét szórakozóhelyeken terpeszkedve töltöm; ezt szinte jellemhiba lenne nem észrevenni. Mondhatnám, hogy ami másoknak kikapcsolódás, az nekem munka, de ez legalábbis sarkítás lenne, mivel most (most aztán pláne) tél van, a Klubban pedig nem lehet slagozni. Ha valakinek nem lenne tiszta, ez a leosztás: a Klub mindig nyitva van, de itt főleg hidegben van értelme lenni, mert olyankor jól jön a plafon. Nyáron van Kert, ami azért kert, mert nincs benne plafon. Ott nagyon fontos beosztásom van, mert slagozás nélkül estére a Góbi sivatag kezdene keringeni a levegőben, akkor pedig a botorkáló lányok elesnek és megfulladnak, a csinos fiúknak meg teleragad a vakszos haja porral és megfulladnak. Ezért napközben többször szólok a Poszi bácsinak, a Babó bácsinak vagy Faternak (esetleg Muternak), hogy slagozás! és akkor kinyitják a csapot, én pedig gondoskodom róla, hogy mindenhova kerüljön víz.
De most a Kert még zárva tart, úgyhogy elemezném a Klubot.
Én főleg azt tudom megmondani, hogy a Dalma néniék milyen dolgokat visznek körbe, így tudom lemérni a nagyívű változásokat, amik a Fater agyában elhelyezkedő naprendszert nagyjából teljesen kitöltik. Régen volt a kávés időszak, erről már írtam, akkor kicsit túltöltöttem magam koffeinnel, de már leszoktam. Volt táp is, humusz és humusz. Szerintem ezek ketten akkor folyamatosan humuszt ettek, talán csak a szerencsének köszönhetjük, hogy nem változtak mászkáló csicseriborsóvá. Aztán tavaly meghívták a Máté bácsit, akinek alig van szőr a fején, ő pedig hozott magával egy csomó sütőt és hűtőt, úgyhogy azóta a humusz teljesen kisebbségbe szorult. Jöttek a Pali bácsiék, ők használják a sütőket és hűtőket, aztán a régieknél sokkal nagyobb tányérokra pakolják a rengeteg ennivalót. Én nem is értem, vajon mit kell tenni azért, hogy valaki következő életében Pali bácsinak születhessen? Próbálok jól viselkedni, de ez totál elérhetetlen célnak tűnik, szerintem a Pali bácsi se vizslából reinkarnálódott rögtön Pali bácsivá.
Azóta rengeteg ember jár ide zabálni, billegnek a kerti székeken a billegő kerti asztaloknál és esznek, esznek, esznek. Ahhoz képest, hogy nekem önkéntelenül elindul a nyálelválasztásom bármilyen érdemi kajaszagra, szerintem elég magas szintre tornáztam magam jógában, úgyhogy most már be tudom fogni az orromat a lábammal, lemegyek alfába és elviselem a történéseket.
Amióta egyébként megy az evés, azóta már nincs az, hogy hajnali négykor lejövünk megnézni, hogy a Dávid bácsiék ugrálnak a pult mellett vagy rajta, bár lehet, hogy ennek az az oka, hogy már nem a Klub fölött lakunk, hanem Budán, és a Dávid bácsiék azóta is ugrálnak, csak most az ételmaradékokon. Talán utána kellene ennek járni.

2013. március 24., vasárnap

Az elmúlt két nap egy icipicit sűrűre sikerült. Sokat gondolkodtam rajta, hogy eltitkolom a történteket, de aztán Muterék megzsaroltak, hogy ha mostantól nem leszek rendes és jó, illetve nem tartom ugyanilyen kordában a Putyit, akkor kitálalnak. Én pedig rájöttem, hogy nem élhetek ilyen fenyegetettségben, ez a sakkmatt szituáció sokkal többet vesz el a méltóságomból, mint ha egyszerűen elétek tárom a tényeket.
Szart ettem. Aztán szart hánytam. Négyszer. (és aztán a Stünczi is egyszer, de csak szolidaritásból, egy nagyon kicsit)
Ha bárkinek bármilyen kérdése van ezzel kapcsolatban, az keressen meg facebook-on (Tivadar Suvadar), igyekszem kielégítő válaszokat adni a miértekre.
Ez tegnapelőtt éjszaka történt, úgyhogy tegnap végig totál depressziósan bámultam magam elé (Fater szerint bandzsán), ami őszintén nem tettetés volt, utólag én is éreztem, hogy ez talán kicsit sok volt. Fater most jelentette be, hogy nem bírja a kialakult állapotokat, úgyhogy a Kalapács néni, aki szerdánként jön kitakarítani a kecót, már holnap reggel kilenckor ébresztőt fúj. Egyébként kicsit azért is, mert tegnap estefelé, mikor a sok apátia után már nagyon éreztem a boldogsághormonok hiányát, a Stünczi meg szimplán nem bírt magával, nekiláttunk a kamrának. Erre olyan ritkán van esély, mert úgy őrzik, mintha lenne benne valami, pedig rohadtul nincs, mert ezek állandóan a Klubban zabálnak. Szóval először nagyon szegényesnek tűnt a zsákmány; próbáltuk megenni a kiló lisztet, mintegy provokációként, hátha észreveszik, hogy ez így nem háztartás, de nem sikerült, meg elkezdtem félni, hogy összecsirizesedik az amúgy is megviselt gyomrom. Viszont találtunk por- és kristálycukrot is, meg kakaót! Kicsit benéztem a dolgot, mert a kakaót akartam a végére hagyni, az nem hagy rajtam nyomot, ugye, de aztán Fater hirtelen megjött, alig volt időnk visszahúzni a kanapéra. És ott vettem észre, hogy tarkóig lisztes a fejem, hát, ezt volt viszonylag nehéz kimagyarázni.
A gasztronómiai lécünk tehát kicsit lepotyogott a napokban, viszont legalább ébredezik a természet! Stünczivel például mesebeli dolog történt. Az Erzsébet téren toltuk az illegált Faterral, ott nagyon faszán lehet kergetni egész galambcsordákat. A Stünczike nagy vadász ám, imádom elrontani a jól előkészített pillanatait (megáll, visszalapul, megfigyel - aztán én berongyolok a madarak közé, ő meg esélytelenül lemaradva kocog mögöttem). Most viszont futás közben hirtelen belerepült egy galamb a szájába. Szegény Putyika ilyet még nem baszott, úgyhogy dermedten ácsorgott az ikszlábain. Fater szerencsére gyorsan kapcsolt, hogy Irma többnyire beszélgetni szeretne a madárkákkal, tehát talán nem lenne jó, ha az első közvetlen élménye egy galambbal az lenne, hogy cafatokra tépi. Úgyhogy kisegítette az állatot Stünczike szájából.
Aztán találkoztunk egy sünnel, akivel hosszan beszélgettünk az éghajlatváltozás gyötrelmeiről, az alternatív színház ellehetetlenített helyzetéről és az alakulófélben lévő új pártokról, erről videó is készült, íme:
video

2013. március 22., péntek

Tivadar filmet néz

Még a múlt héten egyszer Fater mondta, hogy tele van az agya csúnya szavakkal, amiket úgy lehet kipurgálni szerinte, ha megnézünk egy filmet, amiben lövöldöznek, verekednek, kardoznak és közösülnek, lehetőleg nagyon régen, debil ruhákban. Nem látok összefüggést, úgyhogy érdeklődve vártam a hatást, de sajnos valami technikai gebasz ellehetetlenítette ezt a dolgot, úgyhogy Muter nyert, aki addig is sunyin nyomatta, hogy ő inkább aranyos filmet akar nézni. Aranyosat.
Úgyhogy akkor megnéztünk egy filmet, ami konkrétan az Irmáról szólt, csak ott szemüveges volt és két lábon járt. Az történt, hogy a Stünczikének volt egy nagy családja, mindenki súlyosan terhelt, az egyik wannabe-öngyilkos, a másik halálosan szerencsétlen, volt egy tesója is, aki annyiban hasonlított rám, hogy nem volt hajlandó megszólalni, viszont sütött róla, hogy értelmes. Szóval mindenki szét volt esve, de ez a Stüncz-hasonmás ennek ellenére nagyon vidám volt, mert készült egy szépségversenyre (mondom, tiszta Irma) a nagypapájával, aki közben mindenféle fehér porokat szuszakolt fel az orrába (ezt mondjuk nehezen tudnám feltételezni bármelyik Nagyfaterről). A szépségverseny viszont baromi messze volt, ezért mindannyian beszálltak egy extra méretű Blokkosatóba. Ez a gépjármű nagyon hamar elkezdett szétesni; olyan jó lenne legalább egy fiktív valakit megismerni, akinek normális kocsija van. De nem. Mire odaértek a szépségversenyre, nagyon sok kaland történt, de nem olyan kardozós-baszós jellegű, ezért kicsit aggódtam Faterért, de hangosan röhögött ő is. Bár azt vártam, hogy a csúnya szavak majd valahogy csak kipotyognak a fejéből; talán elfelejtette őket. Aztán persze a végén azért mindenki vidám lett, így van ezekkel a filmekkel, nem hagyják a nézőt küszködni utólag.
Ezt a filmet egy hölgy és egy úr együtt rendezte, akik a valóságban házaspár IS. Tehát olyanok, mint az Irma meg én, mert mindig mindent együtt csinálnak, bár ezt a megállapítást a brúnós eset óta Muter megtorpedózta. Azzal vigasztalt, hogy még mindig lehetünk egy alternatív Cohen Brothers, de arról meg nemtom, mi. Muter szerint akkor még műveletlen vagyok. Én bezzeg nem vizsgáztattam őt le soha az emberszar és a kutyaszar közti zamatbéli különbségekről.
Viszont tegnap este megnéztük ennek a kedves házaspárnak a második filmjét, mert annyira megtetszett nekik az egész filmezés-dolog, hogy ilyenjük is van.
Az a címe, hogy Ruby Sparks, aki egy kitalált hölgy egy Nagy Írói Agyvelő által. Esküszöm. Van egy kicsit nyomi fiú, aki a látszat ellenére nagyon tehetséges, mert régen írt egy könyvet. De nincs neki csaja, viszont van kutyája, úgyhogy nem pontosan értettem, mi a baj. Viszont a fiú annyira el volt kenődve, hogy inkább kitalálta magának teljesen valóságosra ezt a hölgyet, akit aztán mindig lehetett tovább írni. Bevallom őszintén, én sokkal jobban kihasználtam volna ezt a lehetőséget, hogy mondjuk a Stünczi azt csinálja, amit begépelek most. Így működött a film: "És akkor Stünczike visszagyűrte hatalmas fülcimpáit a hallójáratába." és már történt is. De tudom, tudom, ez a fiú itt elplöttyedt a szerelemtől. Mindig ez van. Egy kicsit beszartam, hogy mi van akkor, ha Muter is csak kitalálta a Fatert, de aztán eszembe jutott, hogy ez az egész projekt olyan kiszámíthatatlanul van futtatva, hogy ennyire a Muter nem lehet kreatív.
Ez a Rubis azért jópofa film volt, de azt el kell mondanom, hogy a kutyát, Scotty-t megdöbbentően kevésszer vitték ki pisilni, pedig nem láttam osonóajtót se a kert felé. Ejnye-bejnye.

2013. március 21., csütörtök

Jájj, hát annyira fáradt vagyok, hogy zsibbadnak az ujjam párnácskái, de első a kötelesség, úgyhogy beszámolok az elmúlt 30 óráról.
Arról már volt szó, hogy a Muter foglalkozását tekintve egy számítógéphez van nőve. Látható élvezetet nem okoz neki a dolog, sőt, többnyire fel-alá járkál ingerülten, magában beszél, aztán elalszik a szőnyegen, este meg ki van bukva, hogy alig haladt (de mivel??). Ez addig ment így, amíg tegnap reggel bele nem csapott a felfedezésnek az a villáma, hogy neki most írói elvonulásra van szüksége. Perfekt, csak azt nem tudom, mért nem számolta ki, hogy ha mi is ott vagyunk, az neki kettővel több a magánynál; ezt a kettőt pedig nem kérdezte meg, hogy oké-e így lelépni. Na mindegy, hát felvonszoltuk magunkat Dobogókőre. Én valahol a Batthyány tér környékén elvágtam a talpamat valami városi mocsokban, úgyhogy összevéreztem a hév-megállót, a hévet, Pomázt és a volánbuszt is, ezen mindenki kiakadt, leszámítva természetesen engem. Közben végig beszélgetni kellett, először egy nénivel, aztán egy félosztálynyi kisfiúval. Nemtom, mi van mindenkivel, de ha engem meglátnak, valamiért mindig elkezdik sorolni az összes valaha volt élő és holt kutyájuk fajtáját, méretét, nevét, satöbbi. Kit érdekel, de komolyan? Hát vagy megjelenik személyesen a vonatkozó Prézli, akkor megszagolom, aztán ha szimpi, akkor mehet a közös farkcsóva, de így nem tudom értelmezni a szitut, úgyhogy ilyenkor inkább elnézek másfelé. A Stünczike levedzett a héven is, lassan Muter is hajlik arra, hogy talán pszichoszomatikus a dolog, mert a hév nem autó.
Egész szépen sütött a Nap, úgyhogy tulajdonképpen mind a hárman örültünk a leendő nagy sétáknak, amik majd minden bizonnyal megszakítják a Nagy Írói Elvonulást, már amennyiben rajtunk múlik, és biztosíthatok mindenkit, hogy rajtunk múlik. De aztán a buszon az egyik kisfiú felvilágosította a Mutert, hogy odafönn bizony félméteres a hó. A Muteron kívül-belül látszott, hogy ennek a gondolata eddig nem futott át a Nagy Írói Agyvelőn, kívül főleg azért, mert tornacipő volt rajta és az összes közös cuccunk elfért a kis tornazsákjában, tehát vélhetően nem volt nála viharkabát, hótaposó és anorák.
És úgy is lészen, ahogy a kis Patrik mondta. Muter persze, akiről a Nagymutert ismerve IS néha azt gondolom, hogy nem anya szülte, szóval ő úgy tett, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy ő most vászoncipőben fog a hóban gázolni. Ez volt az első olyan pont, hogy úgy éreztem, le kell róla vennem óvó mancsaimat, úgyhogy elszaladtam. És akkor találkoztunk Brúnóval. Brúnónak göndör fehér szőre van, ilyen pamacsszerű, de méretre normális. A faterja helyi, vele sétáltunk két órát, mutogatta, hogy hol szoktak szaladni az őzek, vaddisznók, meg vadnyulak, de én nem láttam egy vadhangyát se, talán a hó miatt. Minden rendben volt egy darabig, Brúnóban is volt lóerő, szóval körbejártuk a helyet, a Stünczike meg csattogtatta a déli szempilláit, hogy őzike, meg nyuszika. Aztán addig sikerült csattogtatni, hogy a Brúnónak végül is feltűnt, hogy a Puninak punija van. Komolyan azt se tudtam, hova nézzek, hát van kellemetlenebb, mint azt nézni, ahogy az embernek a húgát próbálják meghágni? Szóltam először a Stünczikének, hogy Stünczike, igazán nem akarok beleszólni (pedig bele akartam), de talán ezzel még várhatnátok, de legalábbis addig, hogy ne legyek jelen. De a Stünczike persze csak tekergette magát, meg vihorászott, franc se tudja ilyenkor, hogy most végül is örül ennek az egésznek vagy nem. Először nem vettem annyira komolyan, de aztán kezdett elharapódzni a helyzet, én meg nem ma jöttem le a falvédőről, tudom ám, hogy mi sülhet ki az ilyesmiből. Az egy dolog, hogy nem kívánok egy nemi beteggel együtt lakni, de amit még kevésbé preferálnék, az egy alomnyi kiskutya, akiket nyilván nekem kellene a nevemre venni. Szóval akkor szóltam a Muternak, hogy a Stünczit egy erőteljes szülői rántás választhatná csak el a leányanyaságtól, akkor pedig a Névtelen Bácsi gyorsan leszedte a Stüncziről a Brúnót.
Ezek után egy panzióban laktunk, Muter szerint nagy szerencse, hogy a kiterjedt filmes műveltségem azért még nem terjed ki se a Ragyogás, se a Pszichó című filmekre. Tegnap este erre mondjuk esély sem volt, mert kettő csatorna működött a tévén, úgyhogy csak valóságshow volt meg híradó, egyik se érdekelt.
Ma reggelre sikerült betemetődni félig, ez a Mutert arra inspirálta főleg, hogy átaludja a nap nagy részét, aztán ugyanazt csinálta, mint otthon. Hmm. Tök jó volt amúgy a fák között szaladgálni, csak mellkasig ért a hó, az égből hullott a latyak, a köd miatt nem lehetett látni és állatira fújt a szél. A panzióban megjelent két mopsz, ők voltak az egyedüli vendégek rajtunk kívül. Az egyik egy csaj, kétszer ránéztem, soha többet nem jött közel. A srác, Tedi, ő viszont - na mit csinált? - belehabarodott a Stünczikébe. Ha mostantól ez lesz, akkor nagyon szépen meg fogom kérni a Mutert, hogy vigye vissza a Stünczikét oda, ahonnan elhozták. Én próbálom őt megvédeni mind erkölcsileg, mind fizikailag, de lehetetlen, mert állandóan kitekergeti magát a hatókörömből, aztán csak kokettál. Szóval itt már róla is levettem a mancsom, mert Stünczike. Egy mopsz? De a Stünczi csak laposakat pislogott, miközben Tedi(?) lábujjhegyre állt, hogy röfögve szagolgathassa a punit. Mindezt egy étteremben. Fertő.
Szerencsére a semmiből hirtelen felbukkant a Fater, mert a Muter ugyan otthon hagyta a telefonját és úgy általában minden mást a Nagy Írói Agyvelő kivételével, de neki eszébe jutott, hogy talán nem akarunk behavazva ücsörögni a szívcsakrán, úgyhogy hazavinne minket, ha gondoljuk. Gondoltuk. Szeretem a Fatert.

2013. március 20., szerda

Tivadar tévézik

Sajnos mostanában nem igazán jutott időm elmenni moziba, már csak azért sem, mert egyre szebb az idő, én pedig Nagymuterral értek egyet: kár ilyenkor bent rohadni. De rájöttem, hogy az elmúlt időszakban olyan tengernyi kulturális élmény ért, hogy bőven van lehetőségem abból szemezgetni.
Vannak például ezek a televíziós sorozatok. Azt az ellentmondást mondjuk kicsit nehezemre esik feloldani, hogy laptopon nézzük őket, mert mi a tévét kizárólag videójátékozásra használjuk, mindenesetre úgy működnek, mint egy sima film, csak sokkal, de sokkal hosszabbak, általában 3-4 napig tartanak. És nem egy nagy végük van, hanem óránként egyszer befejeződik. Ennek az értelmét frankón nem értem, szerintem elég zavaró, de biztos van valami értelme, korunk kakukkos órája vagy ilyesmi. Mert aztán megint elkezdődik, ugyanúgy, van ilyen is, hogy főcím, amit először mindig nagyon szeretünk, aztán meg nem, olyankor Muter eleve úgy rándul, hogy az egészet ki lehessen hagyni, Fater meg nagyon büszke rá, amiért másodpercre tudja, hogy hol kezdődik az ákció. Kedvesek, ahogy keresik egymásban az értékeket.
Amit legutóbb néztünk, az egy borzasztó ideges néniről szólt, aki állandóan kapkodta a fejét és hisztizett. Valami nagyon komoly munkahelye volt, úgy is volt felöltözve, meg mindig jelentőségteljesen mondták, hogy most be kell menni a Lenglibe, ami az irodáját jelentette. Az volt a néninek a mániája, hogy a bácsi, aki a másik főszereplő lett, az egy gonosz terrorista. Ezt a bácsit, bár legalább annyira germánnak nézett ki, mint én, sőt, folyton be akarták szuszakolni a szakállas muszlimok közé, hogy ő is olyan. Én teljesen a vallásszabadság mellett vagyok, úgyhogy érdeklődve néztem az egészet; szerintem akár én is felvehetném az iszlámot, mert az imádkozás elején úgy integetnek, amit én is profin tudnék hozni a füleimmel. Ezt majd mondom Fateréknak. A Stünczit is érdekelni kezdte a dolog, de nem a füle miatt, hanem mert akik iszlámul beszélnek, azok úgy köszönnek egymásnak, hogy az egyik azt mondja: "szalámi a lelkem", a másik meg erre úgy válaszol, hogy "a lelkem szalámi", amivel a Stünczike nagyon szívesen azonosulna.
Na, szóval ez a hosszú film erről szólt, hogy a néni egyre idegesebb lett, aztán már annyira ideges volt a bácsi miatt, hogy gyorsan elkezdett rendszeresen közösülni vele, meg azt gyanítom, hogy az érzelmi érdeklődése is felütötte a fejét. Akkor kicsit elkenődtem, mert - ezt talán már említettem - oltárira nem bírom, amikor elkezdődik a nyavalygás. De szerencsére itt nem ez volt, mert még a második évad végén is az volt a kérdés, hogy most akkor rossz ez a bácsi vagy nem. Szerintem akkorra már olyan jóban voltak a sok közösülés meg érzelmi érdeklődés miatt, hogy a néni akár meg is kérdezhette volna erről a bácsit, hogy te most akkor végül is terrorista vagy vagy nem vagy? De nem csinálta, inkább elküldte egy erdőbe lakni.
Fene se érti. Közben meg azért felrobbant egy csomó minden, biztos, ami biztos.

2013. március 18., hétfő

Tivadar filmet néz

Úgy döntöttem, hogy áldozok a kultúrának mostantól, mert szeretnék tényleg véleményformáló lenni, meg közéleti személyiség is, hogy Nórát ne bántsa tovább, amiért okkal nem vagyok a cool-listán (most majd ok nélkül nem leszek). Meg itt van nekem a Muter, aki úgyis erőlteti a filmnézést. Meg a Fater, aki szintén.
Például nemrég megnéztünk egy filmet egy hölgyről, aki teljesen odavolt egy úrért, aki meg abszolút viszont imádta, szóval én nem értettem, hogy ez mért érdekes, de nyilván valamiért az, mert mindenki folyton ki volt készülve. Annának hívták a hölgyet, állandóan tele volt aggatva rengeteg csillogó bizbasszal, nekem tényleg néha az is sok, ahogy a Muter nem tud magának (vagy nekem, sajnos) körömlakkot választani, úgyhogy annak legalább örültem, hogy ennek a nagyszoknyás nőnek látványosan nem volt kutyája. A Stünczike persze imádta az egészet, a rózsaszín pléden terpeszkedve "nézték Mamival a lányos filmet", azóta azzal nyaggatja a Fatert, hogy olyan gyöngyös nyakpántot akar, mint a filmben a néninek, meg hogy neki előnyös a nagy füle, mert így egészen sok fülbevaló fér bele. Megnézném a Stünczit egy fülbelövő pisztoly társaságában. Nem, talán inkább mégse. Visszakanyarodva a filmhez: arról szólt, hogy ez a hölgy gyakran elnézett könnybe lábadt arccal a távolba, a szája meg állandóan ki volt nyílva, úgyhogy nagyon vártam, hogy most már akkor mondjon is valami fontosat, de inkább csak nyekergett, én meg azt nem annyira bírom. Elutasítom az ilyen sztereotípiákat, hogy a lányok babáznak, a fiúk meg autókáznak, de tényleg a vonatos részek voltak a legjobbak, mert utazni én is szeretek; marhára vártam, hogy valami frankó helyen bukkannak fel, például Surányban vagy Dobogókőn, de nem, ezeknek mindegy volt, csak hentergőzhessenek egy random mezőn. Amit egyébként abszolút megértek, nincs is szebb dolog, mint zabálni meg a szabadban lenni, tökre örülök, hogy ezek az Annáék a bajuszos fiújával feltalálták, hogy a kettő ötvözhető. Vonat amúgy a végén is volt, csak sajnos a hölgy elég hamar sóhajtozva beesett alá, hát, szegény. Én is mindig parázok, ha hévre vagy villamosra kell szállni, tök nagy a rés. Utána biztos mind nagyon szomorúak voltak, a bajuszos csávó meg a szemüveges is, mert olyanja is volt az Annának (azt hiszem, ez volt a fő baj, túl sok ismerőse volt - remélem, én nem emiatt halok majd meg); bár az is lehet, hogy megkönnyebbültek, amiért nem kell tovább arra várni, hogy az Anna mondjon is valamit, ne csak nyitogassa a száját. Remélem, Kázmér szerelmi életében nem történnek majd ilyen tragikus fordulatok.
Hmm, egész elrévedtem, szerencsére közben annyira büdöseket fingok, hogy van, ami visszahozzon a valóságba.

Na, teljesen összezavarodtam. Általában igyekszem senkit nem a lelki életemmel traktálni, emiatt Muterék azt hiszik, hogy autista vagyok, hát igen, nekik valóban szakadéknyi különbség lehet az, hogy valaki nem nyünnyög éjjel-nappal azon, hogy "demonnyadmeghogymostmilesz!". Ebben az Éva nénivel különösen viszik a prímet, a Stünczike tegnap meg is köszönte az Éva néninek, hogy ennyit tanulhat tőle a férfiakról, mikor az Éva néni pont bocsánatot kért tőle, mert rálépett a farkára. Igen, ha egyet kívánhatok, pont az lenne, hogy most még a Puni is kezdjen el azon ventilálni, hogy most akkor megsértődjön-e a Mokolyra vagy ne (Mokoly a Stünczike szerelme, sajnos egyelőre az én pöcörőmet preferálja, pedig tőlem vihetné a Punit). A veszély ráadásul hatalmas, mert a közvetlen szomszédunk Manka, aki szintén lány, simán kerülhetek annyira szopóágra, hogy ő lesz az Irma lelki tárcsája. Szerencsére a Manka házőrző típus, a Stünczi meg folyton be akarja tekergetni magát az Imre bácsi (Manka fater) lakásába, úgyhogy egyelőre nincsenek jóban.
De nem ez a lényeg, hanem az, hogy Kázmér becsajozott. Nem az, hogy nem szeretném, hogy Kázmér legyen a legboldogabb csehszlovák kémelhárító a régióban, mert abszolút de, csak erre igazán nem számítottam. Mármint... a herélés után nekem totál összefolyik ez a férfi-nő kérdés, úgyis mindannyiunknak nyolc mellbimbója van; illetve azt is szeretném, hogy mind szeressük egymást, legyünk egy nagy, boldog falka, meg ilyenek. És persze úgy tűnhet, hogy én könnyen pofázok, mert együtt élek Manó Makréla kisasszonnyal (honnan álmodják ezeket a neveket állandóan?), szóval sosem vagyok magányos, de egyrészt a Kázmérnak meg három szülője és egy nagyon aktív nagymamája van a környéken, másrészt bármennyire is vonzónak tűnhet elsőre, valahogy figyelmeztetnem kellene, hogy annyira nem jó minden reggel arra kelni, hogy valaki ásítást tettetve arcon harap, mintha csak a véletlen hozná úgy, hogy a fejem pont belekerül az övébe. Mondjuk az is igaz, hogy nekem is kéznél (állkapocsnál) van az ő feje, de az ilyen talmi testi örömöknek nem kell bedőlni, erre nem lehet alapozni egy életet.
A Kázmér nője egyébként a Nancy, akivel kapcsolatban simán felmerülhet, hogy alaphelyzetben is kicsit életlen, mivel annyira gyorsan mozog (még hozzám képest is), hogy én speciel nem tudnám lerajzolni, így nagy hirtelenjében. Szóval állati jófejnek tűnik, meg az ellentétek vonzzák egymást, de... jelentkezzen, aki el tudja képzelni őt és Kázmért egy nyugodalmas hétköznapon együtt? Mert mégis mit fognak együtt csinálni ezzel a tengernyi habitusbéli különbséggel?
Áhh, most majd megkapom, hogy féltékeny vagyok, pedig csak aggódom, mert nem szeretném, ha Kázmér összeroppanna egy szerelmi csalódás súlya alatt.
Egyébként minden faszányos, tegnap találkoztam a Babó bácsival, mondtam neki, hogy most már legyen tavasz meg Kert, ő meg mondta, hogy jó. Ennyi.

2013. március 16., szombat

Tegnap életem mélypontját éltük meg mindannyian, négyszer levittek hugyozni, de ennyi volt a friss levegő. Nem mintha vágytam volna a hótornádóba, de hát van olyan, hogy az ember nem válogathat.
Helyette megnéztünk otthon három filmet, a legelsőben egy öltönyös bácsi megmentette a világot, közben folyton szőke hölgyekkel közösült. A szőke hölgyek meg mindig azt nyögték, hogy "ó, Zsémsz...", ezért Muter azóta random felsóhajt, hogy "ó, Zsémsz...", illetve természetesen nagyon hamar én lettem Zsémsz, Irmát pedig Fater nevezte át nagyon találékonyan Miss Manipuninak. Haha. Ha. A második filmben megint egy bácsi főszerepelt, de nála a világ olyan szinten romokban volt, hogy tök esélytelennek tűnt a megmentés. Viszont szerepelt benne egy kutya, szegény Stüncz azt hitte, ez a Lassie, nem értette, Muter mért fogja be a szemét egy ponton. Én tudtam, hogy ez az a pont, mikor a zombik megfertőzik a zombivírussal szegény kis négylábút. Szerintem ez elég kiszámítható fordulat volt, úgyhogy nagyon nem érintett meg, ellenben a Muterral, akinek elvileg szintén detektálnia kellene az ilyen "kiszámítható fordulatokat", helyette bőgni kezdett, meg azt kérdezgette Fatertől, hogy ugye mi 1., sose halunk meg; 2. sose fertőződünk meg zombivírussal? Szerintem elég nagy kiszúrás ilyeneket kérdezgetni valakitől, most mit lehet erre mondani. Fater is csak annyit hazudott, hogy nem, nem.
A harmadik filmet nem értettem, biztos nagyon alternatív volt, nekem úgy tűnt, végig azt mutatják, ami az utcánkban történik. Ezt minek nézni két órát? Az volt a címe, hogy Holnapután, remélem, nem egy nagyon hosszú időjárás-jelentés volt, mert akkor tökön szúrom magam.
Főleg azért, mert ma teljesen futkosásabilis a klíma, úgyhogy át is ruccantunk a Klubba.
Most itt van a Krizsó bácsi pici kölyke, aki rózsaszín. Stünczit megeszi a fene a féltékenységtől, szerintem, mert ez az Elena tényleg tetőtől talpig rózsaszín. Furcsán csapkod a mancsaival, meg én speciel nem pontosan értem, hogy mit akar, mert folyton vigyorog, de úgy tűnik, mintha félne tőlünk (?), aztán viszont hirtelen megtekeri az orromat, mondjuk. Teljesen kiszámíthatatlan, de hát mit várhat az ember egy nőtől? Semmi logikusat.

2013. március 15., péntek

Most, hogy bekövetkezett az apokalipszis, tulajdonképpen jobban érzem magam. Reggel Muter felvert hajnalban, már nem is mondtam semmit, de aztán kiderült, hogy csak egészségügyi párpercre ugrunk le. Próbáltam szarni, csak annyira támadott a hóvihar, hogy nem találtam egy nyugodt zugot, de aztán, miután guggolva körbejártam a vécédombot, úgy döntöttem, elengedem a dolgot. Minden értelemben.
Hála a Magasságosnak ma Fater hozott minket a Klubba, akit nem Spártában neveltek, úgyhogy Blokkosatóval sikerült utazni a gyaloglás helyett. Na, és itt bent volt Úrfi, aki egy teljesen új span. Keskeny, mint Puni, sőt, még keskenyebb, viszont fehér, nagyon durva tetoválásokkal. És rendes fülizmai lehetnek, mert folyamatosan mereszti mindkettőt. Vagy fülgörcs. Talán meg kellene kérni Poszi bácsit, hogy adjon neki egy tigristapaszt, az jó az ilyesmire. Kicsit értetlenül néz, meg ingerülten sípolt, mikor elkértem a labdáját rágni, de azért szimpi. Azzal mondjuk nem tudok mit kezdeni, hogy folyamatosan próbál leszopni. Arra jutottam, hogy akkor én is kiszámíthatatlan leszek, csóváltam a farkamat, aztán megharaptam az arcát. De nem erőből, csak a miheztartás végett.
Szóval elég idilli minden, kár, hogy kint vége lett a világnak.

2013. március 14., csütörtök

Ja, a lényeget persze nem mondtam. Betetőzendő ezt a zseniális napot, reggel azt csicseregte a hölgy a Tilos rádió híreiben, hogy német tudósok szerint minél nagyobb testű egy kutya, annál kevesebb ideig él. Kedélyes hangon hozzátette, hogy amúgy az állatvilágban pont fordítva van, a bezzeg-elefánt simán letol 70 évet is.
Szorongok.
Ma reggel felkeltünk hatkor, Muter osonás közben realizálta, hogy zuhog kint az eső, de ahelyett, hogy a visszafekvés mellett döntött volna, kiparancsolt minket is az utcára. Én tényleg nagyon odaadó vagyok, de ezt most nehezen hittem el, hogy tényleg történik. Egyrészt azért, mert Muter nyávoghat azon, hogy a gumicsizmája kint maradt a teraszon, úgyhogy most benne úszik az óceán, de baszki, nekünk eleve nincs se gumicsizma, se leopárdmintás esőkabát, se semmi. Plusz az esőszagú bunda is olyasmi, ami sokkal rosszabb a lábszagú fülbűznél. Plusz a csodálatosan elit budai várat olyan kövekből építették, amik a víztől csúsznak, tiszta életveszély, akkorát tanyáztam, nyilván egy rohadt nagy pocsolyába, mint az atom. És ezúton szeretnék megkérni minden gépjárművezetőt, hogy ha az elhaladásomat észleli a járdán, akkor szíveskedjen harmonikusan fékezni, mert nekem szemmagasságban van a fröccsenés, faszfejek!
Khm, bocs, teljesen kikészít ez az időjárás, megint depi.
Tegnap egyébként valami történt otthon, tököm se érti, micsoda, de mikor délután végre hazavittek minket a Kertből, ahol nagyon jó, meg minden, de lefagyott már a pöcörő, akkor konstatáltuk, hogy eltűnt az összes szag a lakásból! Az olyan érzékeny orrú egyéneknek, mint én, ez traumatikus. Próbáltam nem mutatni az egészet, mert persze ÉN folyamatosan igyekszem tekintettel lenni a Faterék idegrendszerére, de Stünczi nyilván kikészült, a szőnyeg közepén bevágta a kóma-pózt (ikszlábú terpesz, belógatott fej). Szóval otthon most minden szagtalan és fehér. Nemtom, mire jó ez, hogy néha eltüntetik az összes dns-emet a lakásból, talán meg akarnak szabadulni tőlem? Remélem, nem vágnak le.
Most időzgetünk a Klubban, langy zene szól, legalább itt minden a régi, de sajnos úgy látom, Muter indulni készül megint kifelé, úgyhogy most minden energiámra szükségem van, hogy kellő komolysággal sugározzam magamból, hogy TELJESEN ELMENT AZ ESZED, ASSZONY?!

2013. március 12., kedd

Bicsibocs, hogy nem jelentkeztem tegnap, nem amiatt volt, mert a hekkelés miatt kifolyattam Stünczi vérét, ezért a fiatalkorúak börtönébe vetettek. Úgyhogy nyugi.
Hanem elmentünk nyaralni. Ha tele kellene írni egy könyvet arról, hogy mi a legjobb hely a világon, akkor én minden oldalra Surányt írnám. Surányban úszik a Duna, ami egy nagyon szép, nagy folyó. Bele lehet futni, aminek Muterék mostanában annyira nem örülnek, nemtom, mért; csak azért, mert tél van, még működik a víz, inkább a kacsákra hallgatok, mint rájuk, mert ők a lábujjukat se dugják be. Aztán azon persze már röhögnek, hogy gőzölgök. Szauna, bazmeg. Na mindegy. A Stünczike is adja ilyenkor a vagányat, de azért mindig nagyon figyel rá, hogy a hasa meg a lelke ne érjen bele a vízbe. De most szüksége volt a hűtésre, mert előtte egy napig folyamatosan lihegett. Fater meg is állapította, hogy szerinte ez már a tüzelés. Én nem tudom, a Fater hogyan képzeli el ezt a tüzelés dolgot, de én eddig azt hittem, ez egy ilyen elvont fogalom, úgyhogy most kicsit beszartam, hogy mi van, ha Stüncz tényleg lángra kap majd egy pillanatban. Szegényke. Szegény én, remélem, lesz előtte valami jelzősziréna. Utána meg a parázs fölött esetleg süthetnénk szalonnát. Na mindegy, ezzel ráérünk.
Az is van még a Stünczivel, ami szintén nem jó előjel, hogy ha beszáll az autóba, akkor elkezd levedzeni. Nám nyáladzik, hanem folyik a víz az arcából, egy idő után felhabosodva a szexi női szakállán. Ez láthatóan nem zavarja, de hát mi zavarja a Stünczit ebben az életben? teszem fel a költői kérdést. Olyan sok minden nem. Muterékat annál inkább, néha letörölgetik a fejét papírtörlővel, tök fölöslegesen. Muter szerint allergiás a fűtésre, Fater szerint viszont a levedzése pszichoszomatikus. Igazán kíváncsi lennék, hogy mégis mi okozott sebeket Stünczi lelkén, de sajnos Fater itt elakadt a gondolatmenetben, én pedig azt sejtem a dolog mögött, hogy a családunk egy kissé túlságosan elmélyedt a lélektanban, csak bele ne fulladjon. Szerintem inkább valami misztikus-szimbolikus ügy van a háttérben, nem igaz, hogy senki másnak nem esik le: tűz és víz! Stünczinek melege van és levedzik. Lehet, hogy hamarosan nagy dolgok történnek! Vagy nem.
Egyébként ez az autózás-ügy nem régóta burjánzott el nálunk. Fater, ugye, motorral járt, ami nem túl közösségi, viszont menő. Akartak nekem oldalkocsit venni, amiben loboghatott volna a fülem, meg pilótaszemüveget, meg bőrsapkát, aztán rájöttem, hogy nem gondolják komolyan. Viszont Muter közben lejogosítványozott, úgyhogy elkezdtük használni a Blokkosatót (?). Eleinte mindenki komolyan aggódott, mert a Muter sajnos nem tartotta magában, amikor éppen úgy érezte, hogy nincs kontrollja a gépjármű fölött, hanem ujjongva bejelentette, hogy teljesen elképzelhetőnek tartja a frontális találkozást a szembe sávval. Ennyit a nyugodt gyerekkorról. Mindenesetre akkor a Fater belátta, hogy a jövőnk érdekében most kell fellépni férfiként, úgyhogy ő is lejogosítványozott, megint, mert az ilyesmit nem adják könnyen, különböző kerékmennyiségre másik engedély kell. Amikor a Muter megkapta a kártyáját, akkor belerajzolta magát painttel egy autóba, viszont mikor a Fater is, akkor ő inkább végignézett 11.384 darab hirdetést. Mindenki úgy reagál az eseményekre, ahogy a képességei engedik, ugye.
Ebből az lett, hogy mikor Fater már egy hete nem aludt, viszont csodálatos és átlátható táblázatokkal rendelkezett számtalan eladó autóról, akkor beültek a Gábor bácsival a Gábor bácsi autójába, a Bömbibe (olyan furák ezek az autónevek, semmi értelmük - bár az is igaz, hogy az MTA-n azóta megnéztem és tudjátok, mit jelent Irma neve? Hmm? Semmit, ismeretlen eredetű. Csodálatos, a latinok mondtak erre valamit, mikor még voltak.) Szóval akkor a Gábor bácsival nagyon sokszor körüljárták a Kabriót a hidegben, aztán megint és megint, aztán megvették. Aztán vertük rá a pöcörőt egy darabig, de elkezdtek róla le- meg kipotyogni a dolgok, úgyhogy azóta a Kabrió Kertben ácsorog, vár rá, hogy elvigyék Laci bácsihoz, aki majd megbabusgatja. Úgyhogy most megint Blokkosató, amit én szeretek, amióta enyhült a hányásszag.
De Surány. Surány a Dóra néni rezidenciája, Faterék arra használják, hogy minél kevesebbet kelljen megmozdulni, én meg arra, hogy minél többet. Én szerintem elég jól tudok akklimatizálódni, csomót dumálok mindenkivel, aki mellett elsétálunk, meg kacsák, meg láp, meg ilyesmi. Stünczi persze egy városi nő, de azért próbálkozik, mert lelkes. Surányban mindegy, hogy süt a Nap vagy nem, mert mindig a legeslegtökéletesebb szag van az egész világon.


2013. március 10., vasárnap

Hahó!!

Az én nevem Irmalin Formalin, és most azért írok, mert rendkívüli módon igazságtalannak tartom a Tivadar hozzámállását bizonyos szempontból.
Egyrészt csak azért, mert kisebb vagyok, még nem kell azt hinni, hogy hülyébb is. Különben sokkal értelmesebb vagyok, mint amilyennek néha kinézek, és szerintem csak azért, mert valamit nem értünk, még nem kell rögtön leherótozni. Másrészt amúgy már nem vagyok kisebb, mert nagyobb vagyok. Múltkor Mami és a Poszi bácsi megmértek egy colstokkal a farkam végétől az orrhegyemig és 155 centi vagyok!!! Szerintem a Tivadar akkor lesz 155 centi legközelebb, amikor majd a körmértéke lesz annyi. Az mondjuk igaz, hogy bizonyos helyzetekben végképp nem tudok mit kezdeni a magasságommal, de azért az durva túlzás, hogy összegubancolódnak a lábaim, mert nem gubancolódnak, teljesen tudom őket használni, akkor is, ha x-esek, na bumm, a Tivadarnak meg olyan ólábai vannak, hogy huhú! Az se jobb.
Az igaz, hogy szorongós típus vagyok, na de. Egyrészt ott van a Tivadar nekem, aki jó, hogy érdeklődő, de biztosan soha többet nem tűnne fel neki, hogy nem vagyunk ott, ha hirtelen eltűnnénk a Papi, a Mami, én és minden ismerőse. Mert őt mindig lefoglalja valami. Most mondjuk pont hatalmasat terpesztve alszik a kanapén, de tessék, azt se veszi észre, hogy feltöröm a blogját.
Másrészt az is van, hogy én művészlélek vagyok. Igazából még nem nagyon tudtam eldönteni, hogy mi legyek, ha nagy leszek, pedig nagyon sokat gondolkodom az ilyesmin, mert szeretnék jól és felelősségteljesen dönteni erről. Valami okból mindig oda kanyarodunk vissza, hogy legyek kukás, hiába mondom Papiéknak, hogy nekem a kuka csak hobbi. Ezért Princessznek hívnak egy ideje, de tudom, hogy gúnyolódásból. Puni, a Pisiszagú Princessz. Nem is vagyok pisiszagú. Szóval legszívesebben énekesnő lennék, akkor felléphetnék a Nagypapi koncertjei előtt. Csak még azt nem tudom, hogy melyik műfaj legyen, mert néha a metált érzem magamhoz közel (meg az testhezálló is lenne, ha már fekete vagyok talpig), máskor viszont inkább áriáznék valami szépet. Papi szerint megvalósítható egyszerre a kettő.
Amúgy ami érdekel az életben az a bóklászás, a megfigyelés és a pónilovak. Meg a kuka. Mamiék az elején mindig nagyon várták, hogy viselkedjek agár módjára, de én annyira nem szeretek sprintelni. Néha belefér, de csak úgy szaladgálni elég értelmetlen. Ha vannak madárkák, akkor viszont jó, csak a madárkák valamiért nem akarnak velem olyan intim módon beszélgetni. Olyanok, mint a Kúzó. A Kúzó a legeslegjobb barátom (az egyik), számítógépekben lakik, kicsi és fehér. Tehát teljesen az én ellentétem. A Kúzóval nagyon jókat lehet szaladgálni, de csak a számítógép keretein belül, mert a Kúzó sose jön ki. Biztos fél valamitől. A múltkor azt hittem, hogy kijött és ráült a lámpára, de Papi azt mondta, hogy az egy muslica. Okosan bólogattam, mert már belém nevelték, hogy komplexusos legyek, pedig fogalmam sincs, mi az a muslica.
Megfigyelni meg rendszeresen megfigyelek, mindenfélét. Mint egy detektív. Például a Klubban bele is tudok olvadni a kanapéba, mint egy igazi kém, csak a piros nyakpántom miatt bukok le kicsit. És akkor mindent kihallgatok, alvást tettetve. Mindenki szerint nagyon aranyos és fogalmatlan vagyok, mikor telibe figyelek valamit, mert csomószor például kifordítom hozzá a füleimet, meg elbillentem a fejemet oldalra. Én tényleg nem értem a többieket, hogy mi ezzel a baj. Mami és Papi például nagyon sokat nevelnek engem, iszonyú sokat magyarázzák, hogy hogy kéne csinálni (vagy inkább nem csinálni) bizonyos dolgokat (például a cipőkilyukasztást), de úgy érzem, nem partnerek egy kiegyensúlyozott vitában, eleve meg se hallgatják az érveimet, úgyhogy többnyire bólogatok bambán, közben meg dudorászok, mert azt szeretek. Lálálálálóóó... meg ilyesmi.
Egyébként jól elvagyok, az alapvető egzisztenciális szorongáson és vissza-visszatérő depressziós hullámokon kívül nem sok bajom van az életben. 

2013. március 9., szombat

Képtelen vagyok eldönteni, hogy mi legyen az óriási mennyiségű mozgó- és állóképanyaggal, ami rólam (és -unk) rögzítésre kerül állandóan. A Facebook-omon fent vannak, az oké, de most töltsem ide is? Talán ennél szemérmesebb vagyok.
Hmm. Petárdáznak odakint. Megnézem, mi van.
Na most, ez a nyugodalmas szombat éppen alkalmas arra, hogy összefoglaljam egy átlagos napomat. Azt nem lehet mondani, hogy meglepetésszerű események bombáznának minden percben, de az is igaz, hogy az érdeklődő természetemnek és a kivégezhetetlen kezdeményezőkészségemnek hála azért mindig történik valami.
Nagyon változatos időpontokban van ébresztő, mert van, amikor Muter felkel már hatkor, máskor meg döglenek tízig, sőt, olyan is előfordul, hogy Fater délutánig nem hajlandó függőlegesbe állni. Én az ilyet egyáltalán nem értem, de nem is tisztem megítélni az idősebbet, szóval mindegy. Mindenesetre ha arra ébredek, hogy rosszat álmodtam, esetleg a Stünczó rosszat álmodott (mindannyiunk alvását ez befolyásolja egyébként legjobban, mivel Irma álmában rohangál és sikoltozik, ezeket pedig produkálja a plüssfókáján elfekve is), vagy csak szimplán érzékelem, hogy megtelt a pöcörő, akkor erélyesen belelépek a Fater aurájába. Általában erre is a Muter ébred fel, mert a Fater úgy működik, hogy nem lehet felkelteni, kivéve, ha az ő lelki tárcsája, a Gábor bácsi bogarakat dob rá. De a Gábor bácsi nem állhat készenlétben néhány bogárral minden reggel, mikor hugyoznom kell.
Szóval van olyan, hogy Muternak már hajnalok hajnalán indulnia kell, ilyenkor átkelünk a hegyen, mert egy ideje már Budán lakunk. Budán marha jó, egy köpésre lakunk attól a helytől, ahol régen a királyok hédereztek; ez most nem célzás akart lenni, hanem tényközlés. Ahhoz, hogy beérjünk a Klubba, két dolgot kell csinálni: vagy átgyalogolni a hegyen, a láncos hídon és a büdös úton, vagy beszállni az autóba és imádkozni, hogy Stünczi ne okádjon a 8 perces úton. Stünczi hányási szokásairól különben simán szólhatna egy egész poszt, de ezt majd összevonva megírom az én labdanyelős sztorimmal, ha éppen uborkaszezon lesz. Addig lehet izgulni.
A Klubban aztán óriási a muri addig, amíg csak a Juci néni van ott, hogy a hatalmas, fekete zsákjait tologassa ide-oda, meg felmossa az egész padlót korcsolyapályásra. Aztán sajnos elkezdenek jönni a vendégek, akkor a Muter felparancsol a kanapénkra, aztán ott kuksolhatunk órákig. Mostanában egyébként elhatároztam, hogy egészségesebb táplálkozásra van szükségünk, mert jön a tavaszi fáradtság, influenza-járvány is van, még csak az kéne, hogy lebetegedjünk, szóval reggelente Stünczivel betolunk 3-4 répát. Már mindenki ezen van kész idegileg, hogy hogyan szerezzük meg a répát, hát, annyit mondhatok, hogy vannak kapcsolataim. Egyébként szerintem mindenki jól járna, ha Stünczi végre megtanulna rendesen fütyülni, nem csak kornyikálna folyton, bár ezt neki nem merem mondani, mert olyankor elkezd óbégatni, hogy "a lelkem... a lelkem!".
Szóval napközben többnyire annyi van, hogy rendszeres időközönként valaki leül mellénk beszélgetni, meghatódni vagy csak csöndben gyönyörködni, egyik se túl előremutató. Muter és Fater ez alatt csinálnak valamit, de őszintén szólva annyira sosem érdekelt, hogy rákérdezzek: mégis mit? Az az egy biztos, hogy a Fater az embereket nem úgy eteti, mint minket, hogy leülteti őket a teli tányér elé, aztán megvárja, amíg elkezd csorogni a nyáluk és akkor megemelt szemöldökkel azt mondja, hogy "tied!". Nem, ezt ő valahogy egy nagyon pici szobából csinálja egy számítógéppel, szerintem ő egy nagy irányító. Néha segítek neki pénzt számolni, akkor tényleg érzem, hogy mekkora mágnásnak vagyok az elsőszülöttje. Nagy felelősség. Egyébként a Fater nem egyedül csinálja az etetést, mert ott van még a Gábor bácsi, ő egészen távolról etet, meg a Krizsó bácsi, aki meg a számítógépével nem csak etet, hanem puttyogtat is. A Krizsó bácsinak ráadásul kölykei is vannak, bár a kisebbik még benne ül a Krizsó néni hasában. Összesen egy darab ül a hasában, szerintem ez elég nagy pazarlás, mi heten voltunk. 
Szóval ez megy egy darabig, Muter felváltva bámulja a számítógépet vagy a nagyon hosszú, fehér papírszalagjait, a gondterhelt arckifejezés mintha kötelező lenne itt mindenkinek. Aztán végre elindulunk. Átmegyünk a Kertbe, az az igazi, ott van mit csinálni! Tegnap például találtunk Irmával három egész zacskó konyhai szemetet, de olyan otrombán össze-vissza volt baszva, egybe a szalvéták az ételmaradékkal, úgyhogy eldöntöttük, hogy szétválogatjuk egy svungra. Aztán persze a Fater nyilván az egész procedúra közepén jelent meg, hogy jött értünk, pont akkor, amikor már minden szét volt teregetve az előtérben, nem az én hibám, hogy ma a Muternak és a Poszi bácsinak kellett összeszedegetnie az egész dzsuvát, akár bízhatnának is bennünk, de nem. Egyébként nemsokára meleg lesz, akkor Faterék a Kertbe is megint vendégeket fognak beengedni, ami egyrészt szar, másrészt viszont jó, mert ott sokkal kötetlenebbül adagolják az ismeretlenek a kolbászvéget.
Ha nem ez van, akkor otthon kushadunk. Ezt én még bírom valamennyire, tisztogatom a pöcörőt vagy rágom a zöld gumicsontomat, de Stüncz kikészül tőle, ha nem az események közepén szunyálhat, ezért a tél folyamán szisztematikusan szétrágta Muter összes cipőjét. Mindig mondom neki, hogy így marha nehéz harcolni az egyenjogúságért, de nem nagyon figyel rám.
Este meg mindenféle van, az alap, hogy rohangálunk a királyok lakása körül, aztán ezek beülnek a füstölgős szobába, ami szerintem elég bizarr, inkább a lábszagú fülbűz, mint ez a szag, csak az a trükk, hogy ott van a szekrény tetején elrejtve a műcsont-készlet. Hiába kamuzza Fater ártatlan arccal, hogy már elfogyott, ÉN TUDOM, HOGY KELL MÉG LENNIE NÉHÁNYNAK. Úgyhogy beállok a szekrény alá és búgni kezdek, így lehetetlenítem el, hogy olyasmi kerüljön fókuszba, ami nem műcsont. Sajnos mindig ők nyernek, vagy ki leszek küldve a teraszra, vagy simán elunom az egész baromságot, és lefekszem a kanapémba. Bele.

2013. március 7., csütörtök

Fantasztikus, versengés van, mert mindenki szeretné, ha megemlíteném itt. Egyelőre akár szórhatom nagylelkűen is a cuccost, úgyis kellene valami szponzor, mert fel kell rá készülnöm, hogy Muterék se élhetnek örökké, aztán mi lesz? Megeszem a Stünczit? Na, ez a gondolat borzasztott el igazán, mert a Stünczi szupermodellikus alkat, hústalan.
Szóval most a Zoli bácsi jelentkezett be, hogy kihagytam, ami azért igazságtalan, mert ő valóban nagy művész, mivel egész nap rajzolgat. Bravó. Ettől eltekintve baromi jófej, tegnap együtt sétáltunk csomót, jól át is basztam őket, mert leugrottam egy állati magas mellvédről, erre pedig senki nem számított, arra pláne nem, hogy utána élve előkerülök, úgyhogy a Zoli bácsi is egész viccesen kiadott egy olyan hangot, amilyet a Stünczi szokott, mikor beleszorul a kaka a fenekébe és a Muternak kell kipöccintenie. Mert ilyen is van, gyakrabban, mint szeretnénk. A Zoli bácsinak sajnos nem lehet kutyája, mert együtt lakik a testvérével, aki szintén megfullad, ha meglát. Szörnyű, szörnyű kór ez. Persze jellemző, hogy fordítva bezzeg nem fordul elő.
Na, most egyébként itt Klubozunk a Putyival, éppen befejezte a csodálatosan értelmes és érzékeny tekintetünkről való ömlengést egy érzékenynek igen, de értelmesnek annyira nem tűnő ismeretlen hölgy. Úgy döntöttem, ez a legjobb időpont arra, hogy megtisztogassam a pöcörőt, a Stünczi pedig lakonikusan fingogat, de ez se tud eltántorítani tőlünk senkit. Viszont ma dolgozik a Roland bácsi, akit mikor megláttam, elkezdtem valami kandikamerára gyanakodni, mert ő is művész, baszki. A Roland bácsi nem szűkítette rá magát egyetlen filctollra vagy filmszalagra, ő mindenfélét csinál, többnyire saját magát örökíti meg, de most ne ilyen tinilányos szemgúvasztásra asszociáljatok, hanem mély önkifejezésre, mint amilyen nekem ez a blog.
A Roland bácsiban az a szép, hogy csajnak is ugyanolyan tízpontos, mint fiúnak, úgyhogy ha valakit, őt aztán lehet irigyelni eléggé.
Mostantól igyekszem beleszőni a mondandómba a mindennapokat is, ötvözve az eddigi történelemleírással és eszmefuttatásokkal.
Például ma estére van egy névre szóló meghívóm egy film bemutatójára. Plusz egy fő, de csak utólag jutott eszembe, hogy egy nyereményjáték keretein belül kisorsolhatnám a mellémülés jogát, közben megígértem Stünczinek, hogy jöhet. Bár őszintén nemtom, minek, mert a film 16-os karikás, tehát az idő jelentős részében úgyis kénytelenek leszünk ráhúzni a fülét a szemére, mert ő sikoltozós-kommentálós. Legszívesebben amúgy ignorálnám az egészet, mert bárhogy terelnek, tudom, hogy szerepel benne egy kutya, aki nem én vagyok, hanem egy mopsz. Furcsa casting. Mindegy.
A lényeg, hogy ebben a filmben valamit csinált a Muter. Erről pedig eszembe jutott, hogy tulajdonképpen a kiterjedt ismerősi köröm nagy része valami ilyen szöszmötöléssel tölti az idejét. Például a Piri mondta, hogy Ágota néni és Iván bácsi is ugyanúgy meredten bámulja a monitort napokig, meg-megránduló arccal, rendszeresen, mint Muter (azt megmondhatná valaki, hogy ez hova fut ki). Aztán van a Náza, akiről a haverjaim felsorolásánál szörnyű módon megfeledkeztem, pedig ő óriási személyiség, csak most leköltözött vidékre hízni. Azért költözött, mert a muterja, az Ede néni, aki eddig szintén ehhez a léhűtő bandához akart tartozni, egy ponton összeszedte magát és elment valami normális dologgal foglalkozni. Aztán beköltözött egy szektába lakni, a Názát meg leküldte vidékre, nem akarok minősíteni senkit, de gratulálok. Mindegy, Ede néni legalább megpróbálta. A Bálint bácsi viszont, na ő egy külön tanulmány a Bubszi szerint. A Bálint bácsi filmrendező, Bubszi ismeri a műveit, szerinte a Bálint bácsinak néha ráragad az ujja a rec-gombra. Ezért külön be van szarva, mert a Bálint bácsi folyamatosan nagyon hosszú filmekről beszél, akkor pedig már komplikációt okozhat az ujjak hiánya, például nem fogja tudni kinyitni a tápot. A Bálint bácsi az Éva nénivel együtt szokott merengeni ezeken a biztosan zseniális ötleteken, aki pedig a Muternak a lelki tárcsája. Fogalmam sincs, mi lehet az a lelki tárcsa, Muter szerint nekem a Kázmér az, de a Kázmér nem tűnik tárcsábbnak saját magamnál, itt pedig elveszítettem a fonalat. Az Éva néni nagyon kedves nőnek néz ki, de csak távolról, mert az Éva néni megfullad, ha a közelébe megyek. Ezt pedig senki nem szeretné, én főleg nem, mivel csak ő ment meg attól, hogy non-stop a Muter posványos lelkivilágát kelljen hallgatni. Velem ellentétben az Éva néni ennek valamiért örül, gyanítom, hogy azért, mert cserébe rá is rátör néha a keserű szófosás, de - mint említettem - én ebből teljesen kimaradok, és őszintén bevallom, támogatom a Stünczi méhének eltávolítását, különben esély lesz rá, hogy belőle is kitör majd a picsogás-gejzír, azt pedig tényleg thanks, but no thanks.
Visszatérve a lényegre, a Fater például rocksztár szokott lenni, csak most ezt átmenetileg felfüggesztette az etetés miatt. Azért néha gitározik otthon, ami nagyon andalító, csak a Stünczi retteg tőle valamiért. Vagy utálja a zenét, vagy a random tárgyak miatti parája (tegnapelőtt például hisztérikus rohamot kapott egy plüssmacitól, nem lehetett hozzászólni, mert pattogott egy télikertben) előjön a gitártól. De nem csak gitározik, hanem puttyog, füttyüg, kattog, dobog, tehát itt meg kell védenem a Mutert, akinek állandóan be van szólva, hogy mennyit dumál, mert a Fater meg simán hoz egy komplett zaj-zörej raktárat, ergo relaxálni mellette se nagyon lehet. Na, megint elkanyarodtam, mert a lényeg, hogy a Fater faterja, ő meg például egész életében rocksztár volt, most is az. Tudom, mi jön most, hogy tehát ez családi hagyomány, én vagyok az elsőszülött fiú, blablabla, de nem tartom valószínűnek, hogy követem őket a páston, engem a hangszerek max rágás céljából kötnének le, hogy őszinte legyek.
A Kázmér szüleinek mondjuk van normális foglalkozása, de mellette azért a Sika néni (akiről kiderült, hogy az IGAZI muter no1.) szintén valami filmes izélődéssel komolykodik, a Zsármi néni időszakosan lemezlovarnő, a Dávid bácsi pedig étlapokat rajzol és táskákat varr (?). A Muter szülei végre nem "művészek", viszont ők meg valami rejtélyes okból abba feccölik az energiát, hogy a mindenféle kölykök minél gyorsabban legyenek nagyon okosak, hiába mondom, hogy ez már a születésnél eldől, lásd Stünczi és az én példámat.
Viszont. Van mindenki között egy normális ember. Az pedig a Poszi bácsi. A Poszi bácsival csodálatos órákat töltünk a Kertben, mikor zárva van vagy tél van, és a Poszi bácsit értem, hogy mit csinál és az mire jó. Fantasztikus dolgokat épít és szerel, sokkal több motorja van mint nekünk otthon, ráadásul tud hegeszteni, meg marha jó sztorijai vannak az összes tudatmódosító szer szivárványos hatásairól, a rehabról meg pláne. Meg a nők is imádják, bár pont én ettől nem zuhanok mély féltékenységbe.
Azt kell mondanom, a Poszi bácsi, ő valami!

2013. március 6., szerda

Annyi rajongást kaptam az elmúlt napokban különböző hölgyektől, hogy egy pillanatra elbizonytalanodtam ezzel az egész Stüncz-üggyel kapcsolatban, talán titkolnom kellene a nyilvánosság előtt, hogy együtt élek egy nővel(?). De aztán rájöttem, hogy tök mindegy, mert a fent emlegetett lányokkal úgyis csak plátói lehet a viszonyunk, elsősorban nem azért, mert nem vagyok homo sapiens sapiens, hanem mert a hormontermelés hiánya miatt egyáltalán nem érdekel a szex. Ezzel most biztos összetörtem egy ideálképet plusz a vonatkozó szíveket, de tény, ami tény: olyan vagyok, mint Donald kacsa: nem hordok gatyát, így aztán úgyis elsőre nyilvánvaló, hogy csak pöcörőig vagyok teljes.
Szóval Stüncz. Stüncznek nem Stüncz a neve, hanem hivatalosan Irmalin Formalin, vagyis Irma. Ezt a szót hallja a legritkábban, ezért, illetve Stüncz karakteréből (vagy mentális képességeiből) adódóan elég furcsa, hogy leginkább még mindig erre hallgat. Ha egyáltalán. Stüncz ugyanis - ez mély meggyőződésem - nem földi anyaméh és pöcörő által termelődött, bármit is mondanak Faterék arról, hogy a két szemükkel látták az édesanyját és a testvéreit. Teljesen nyilvánvaló, hogy naponta többször telefonon jelent az ufóknak, akik ideküldték kémkedni, más magyarázat nincs az átmeneti kikapcsolásaira. Nekem fogalmam sincs, hogy annak a másik bolygónak a lakói mit profitálnak a Stüncz munkájából, de néha azt gondolom, boldog népek lehetnek. Néha meg azt gondolom, hogy nem.
De térjünk vissza az elejére. Egy baromi meleg délutánon ahelyett, hogy elmentünk volna a Dunához kacsákat nézni, vagy valami hasonló színvonalas programra, Muterék inkább otthon hagytak a padlón dögleni. Aztán hazaállítottak egy tényleg baromi cuki, fekete csajjal. Tök kicsi volt, de már akkor látszott, hogy öntudatlanul pofátlan, ami nekem végülis bejött, nem bírom a lelkizős alkatokat. Szaladgáltunk kicsit az asztal körül, kábé annyi koordinációs készsége volt, mint nekem, szóval nem volt semmi baj addig a pontig, amikor hirtelen feleszméltem. Ez nem fog elmenni. Ezt a Muterék úgy találták ki, hogy maradjon! Itt fog zabálni, aludni, zabálni, terpeszkedni, zabálni, a Faterék szeretetét tőlem, TŐLEM einstandolni és leginkább itt fog zabálni! Hát... baszki, az borzalmas volt, életemben ekkorát nem csalódtam, mint ebben a két emberben ott és akkor. Fater valamit megérzett ebből, mert amíg a Muter cuppogva buzerálta a még hivatalosan névtelen, de a köznyelvben már akkor is Puninak becézett Irmát, addig ő a sírás szélén tántorogva lóbálta a fejét, közben pedig azt dünnyögte, idézem, hogy nem hiszi, hogy valaha bárki lehet olyan csodálatos, mint én, meg nem akarja megosztani a szeretetét az én személyem (ami csodálatos, ugye) és egy ismeretlen, érdektelen mikróba között. Igen. KÖSZÖNÖM. A Muter, akiről egyébként fogalmam sincs, mivel bassza el az idejét nap mint nap - majd egyszer erre is kitérek -, egy dologhoz ért: rábeszélője, az van. Megnyugtató hangon közölte Faterral, hogy mostantól minden csak még fantasztikusabb lesz, a szeretet az csak úgy árad, meg nincsen vége, meg termelődik. Ő persze meg is nyugodott, úgyhogy akkor eldöntöttem, hogy mehetnek mind a hárman a búsba, én nem szólok soha többet egyikhez se.
Na most, ez nagyon jól ment kábé másfél napig, még Muter tekintetében is láttam a gyökeredző lelkifurdalást, de nem könyörültem meg. Aztán az történt, hogy Kázmérral játszottunk a Kertben, Kázmér persze állati szolidáris volt (nyilván), le se szarta a szédelgő kis pulyát, aki nemhogy azt nem tudta, hogy mi az a labda (bazd. meg.), hanem kábé még nem látott nem-fekete kutyát életében (csak egyet, a Mohát, de az is olyan laposka volt, mint ő, simán lehet, hogy csak szemből találkoztak, ezeknek az agaraknak meg nincs szélessége, tehát abból a szögből láthatatlanok). Na mindegy, az történt, hogy a nagyon klafa focilabdánk egy ponton fennakadt egy ablakpárkányon, ahova egyszerűen nem tudtunk felmászni. Én azóta se értem, hogy történt ez meg, de valahogy nem fértünk oda, na. Nem szégyellem. Vagyis de, de hozzátartozik a sztorihoz, kamuzni meg nem akarok. Ott szidtuk a földet Kázmérral, hogy most akkor mi lesz (illetve ő főleg ácsorgott, elég nehezen bosszantja fel magát), erre hirtelen a kis holdkóros megjelent, kérdés nélkül felmászott a párkányra, lepöccintette a labdát, aztán a túloldalon leugrott. Esküszöm, egy pillanatra még én is megijedtem, de csak emberbaráti szeretetből, mert Muterék mit mondtak volna a Susa néninek, akitől elhozták a kiscsajt, mért lett öngyilkos két nappal később? De nem, tök ugyanabban a tempóban bukkant fel, a farkában ott volt a duplakunkor, aztán a szokásos békapózában lefeküdt a betonra és továbbra is passzívan (és néha aktívan) leszarta a világot. Tehát még a lasztira se tette rá a kezét. Bámulatos! Szóval onnantól valahogy elkezdtünk spannolni. Aztán Irma lett, meg Punicsett, Punácsli, Puna, Stüncz hadnagy és hasonlók, mostanában pedig, mióta engem Miklótynak hívnak (ezeket sose értem, van, akik egyetlen névvel élik le az életüket, ezek meg állandóan improvizálnak valamit, aztán napokig ismételgetik elváltoztatott hangon), ő Putyi lett, de nem hiszem, hogy ezt nagyon értékelné, főleg mivel ha rajta múlna, átkeresztelkedne Belladonnának.
Állati sokat kavart azóta, szerintem teljesen kiszámíthatatlan és messze túlságosan érzékeny, nagy a pofája, statikailag teljesen értelmezhetetlen a teste, de mindezekkel együtt tény, hogy imádom. Na.

2013. március 5., kedd

Akkor most folytatom a keletkezéstörténetet.
Ki kell térni arra, hogy Fater azzal foglalkozik, hogy enni meg inni ad, sajnos főleg embereknek, de mondjuk én pont nem panaszkodhatok. Többnyire. Ez azért jó, mert van saját Klubom, nyáron pedig Kertem is. Ettől függetlenül engem nem rántott magába az éjszaka, igazán részeg is csak egyszer voltam, amúgy módjával iszom. A kávé más, régebben reggel első dolgom volt gyorsan körbeszaladni a helyen, mindenhol felhörpöltem egy lattét vagy espressot, de aztán többen jelezték, hogy ez a közvetlenség mégse tesz olyan jót az üzletmenetnek, Muter pedig a szemembe nézett és kedélyesen elvicsorogta, hogy szerinte nincs szükségem extra koffeinre. Úgyhogy ennyiben maradtunk, én tisztelem a szülői óhajt.
Amúgy életem legfontosabb találkozása is a Klubhoz köthető, mert itt ismertem meg Kázmért, aki ugyanolyan kis pöcsös (és akkor még herés) volt mint én, úgyhogy marha jól megértettük egymást, ez azóta is tart. Van egy csomó haverom egyébként: a Piri, aki azonnal belehugyozott a fekvőkéjébe, mikor meglátott, elég tűzrőlpattant kis nő, meg a Bozót, akivel volt köztünk valami lelki közösség a meg nem értett hiperaktivitás jegyében, de sajna ő azóta dezertált nyugatra. Aztán ott a Bubszi, akinél döbbenetes bizonyosságot nyer az állítás, miszerint olyan a gazda mint a kutya, eltekintve attól, hogy a Bálint bácsi nem akar kényszeresen közösülni velem. Aztán vannak még csomóan, akikkel gyakran bandázunk. És persze ott a Stüncz, de ő egy külön fejezet, mert vele együtt élek. Mindenesetre Kázmér a legeslegjobb barátom mindenki közül. Kázmér szőkésbarna, magas srác, alkatra kosárlabdázóbb nálam, a lelkivilága pedig szerintem egy százéves teknőséhez áll legközelebb. Szeret bíbelődni, na. Kázmér pont ugyanakkora korcs, mint én, de kábé egy éve valami random járókelő könnyáztatta arccal kopogtatta meg Zsármi néni (Kázmér Muter no.1 - neki két anyukája ÉS egy apukája van, ez is előfordul errefelé) vállát, hogy "ez csak nem egy csehszlovák farkaskutya?". Szóval akkor kiderült, hogy Kázmér felmenőit a csehszlovák kémelhárítás találta ki, aztán gyorsan az is kiderült, hogy a kísérletet hivatalosan bukásnak minősítették. Esküszöm, fenn van a wikipedián. De ő ezt állati jól kezeli, szerintem, Muter szerint sztoikus nyugalom van a tekintetében, ami nemtom, hogy micsoda pontosan, de elég ógörögnek hangzik, ami mégiscsak egy bölcsebb korszak, mint ez a csehszlovák cirkusz.
Engem meglátva amúgy mindenki az csiripeli, hogy "ez csak nem egy német vizsla?", de van a Rudi haverom, akit úgy vettek, hogy TÉNYLEG német vizsla legyen, úgyhogy tudom a különbségeket. Kicsit zavarba ejtő, mert nem szoktam magamról beszélni, de most akkor leírom, hogy nézek ki: tök barna vagyok mindenhol (az orrom és a körmöm is), Muter szerint hideg csokoládébarna, és mivel Fater szerint erős, lábszagú fülbűz leng körül, tulajdonképpen lehetnék boroscímke is, de nem vagyok. Nemtom, fogjátok-e érteni, de én szerintem tudom a helyén kezelni, hogy nagyon vonzó vagyok. Nem másokért csinálom (jó, azért a Nóra néha eszembe jut), például nem gyúrni járok, simán a mindennapoktól lettem ennyire deltás. Az is, hogy ennyire baszott nagyok a füleim, okozhatna komplexust, de én inkább leszarom, mert fontosabb dolgokra kell pazarolni az időt az életben. Muter aggódott az elején, hogy Stüncz bimbódzó nőiességét majd széttiporja, hogy mindenki nekem csücsörög a parkban, de aztán egyrészt most már érte is odavan a fél világ, másrészt a Stüncziről hamar bebizonyosodott, hogy nem földi életforma, valószínűleg egy másik bolygón építették meg, aztán beleszuszakolták pont egy kutya testébe, mielőtt leküldték. Azt nem tudom, mennyire elégedettek vele abban a dimenzióban, de a következő posztomban már tényleg részletesen mesélek róla, mert meg fog sértődni és kettéharapja az arcomat.

2013. március 4., hétfő

Ma úgy döntöttem, hogy elkezdem a blogolást. Ennek két főbb oka van: egyrészt eddig oltári nagyra voltam magammal és a százvalahány facebookos ismerőssel, aztán múlt héten Ede néni átküldte Muternak Alfimacska blogját, AKIT EZREK KÖVETNEK. Emiatt először frankón lehangolódtam, mert így már állati nehéz egyedinek lenni. Aztán közben mindenki más is mély depresszióba zuhant a családból, Muter szerint mágneses vihar, Fater biztos a teliholdra fogná, ha szóba állna velem. Én nem bírom ezt az ezoterikus vonalat, viszont akkut módon érzem a magányt, főleg mióta átmenetileg átköltöztettek minket Nagyfaterhez, amitől Stünczi végleg elveszítette a kontaktot a külvilággal. Szóval ez a másik ok.
Marha sokat gondolkodtam, hogy mivel indítsam a blogot, de valószínűleg maradok a konvencióknál és felvezetem magam.
Nem szégyellem a származásomat, Muter az Illatos úti gettóból hozott el, ott bandáztunk a tesóimmal néhány hétig. Őszintén szólva verhetem a mellemet, hogy milyen mélyről jöttem, de rohadtul alig emlékszem, mert két hónapos voltam, mikor Muter átcsöppentett a Royal Canin-os irreálba, ami azóta is jellemzi az életemet (a Royal Canin már rég nem, de erről és a táplálkozásról majd később, sokkal bővebben). A lényeg, hogy Muter először nem feltétlenül látta belém az Isten ajándékát, imádja elmesélni, hogy dagadt voltam és kókadt, és akkor mi van? Az Illatoson hamar megérted, hogy attól, mert valakinek lázasan csillog a budai úri tekintete, még nem kell leállni dumálni, meg különben is kábé annyit tudtam volna mondani, hogy te sem néznél ki jobban két maréknyi féreggel a bélrendszeredben. Ezzel egyébként másnap szembesült, csodás volt a feje, amíg azt hitte, hogy valaki betört a lakásba csak azért, hogy a padlóra szórjon egy spulni fehér cérnát.
Mindegy, a lényeg, hogy Muter azért ment az Illatosra, hogy elhozzon egy kistermetű szukát, ehelyett lettem én, mondjuk akkor még csak annyit lehetett rólam tudni, hogy korcs vagyok, hogy ezen belül vizsla, nem tacskó - ezt nem vágta le senki, ennyit a szakemberekről. A második fele pláne rejtély, főleg azért, mert akkor még a heréim is megvoltak, de "olyan nyugodtnak tűntem".
Aztán elég gyorsan kibontakoztam, csajnak meg azóta itt van Stünczi, de róla majd később, tartani kell a kronológiát.
A Muterral elég kevés ideig tartott az édeskettes, még bőven nem voltam abban a fázisban, hogy no bepisi, no bekaki, mikor átköltöztetett a csávóhoz, akiről aztán kiderült, hogy a Fater lesz. Ha már a géneknél tartunk, azt hiszem, inkább rá hasonlítok, mert én se pofázok túl sokat, de arra az objektív közvélekedésre, hogy a leggyönyörűbb teremtmény vagyok, amit az univerzum valaha kiköpött magából, egyikük sem magyarázat.