Hahó!!

Az én nevem Irmalin Formalin, és most azért írok, mert rendkívüli módon igazságtalannak tartom a Tivadar hozzámállását bizonyos szempontból.
Egyrészt csak azért, mert kisebb vagyok, még nem kell azt hinni, hogy hülyébb is. Különben sokkal értelmesebb vagyok, mint amilyennek néha kinézek, és szerintem csak azért, mert valamit nem értünk, még nem kell rögtön leherótozni. Másrészt amúgy már nem vagyok kisebb, mert nagyobb vagyok. Múltkor Mami és a Poszi bácsi megmértek egy colstokkal a farkam végétől az orrhegyemig és 155 centi vagyok!!! Szerintem a Tivadar akkor lesz 155 centi legközelebb, amikor majd a körmértéke lesz annyi. Az mondjuk igaz, hogy bizonyos helyzetekben végképp nem tudok mit kezdeni a magasságommal, de azért az durva túlzás, hogy összegubancolódnak a lábaim, mert nem gubancolódnak, teljesen tudom őket használni, akkor is, ha x-esek, na bumm, a Tivadarnak meg olyan ólábai vannak, hogy huhú! Az se jobb.
Az igaz, hogy szorongós típus vagyok, na de. Egyrészt ott van a Tivadar nekem, aki jó, hogy érdeklődő, de biztosan soha többet nem tűnne fel neki, hogy nem vagyunk ott, ha hirtelen eltűnnénk a Papi, a Mami, én és minden ismerőse. Mert őt mindig lefoglalja valami. Most mondjuk pont hatalmasat terpesztve alszik a kanapén, de tessék, azt se veszi észre, hogy feltöröm a blogját.
Másrészt az is van, hogy én művészlélek vagyok. Igazából még nem nagyon tudtam eldönteni, hogy mi legyek, ha nagy leszek, pedig nagyon sokat gondolkodom az ilyesmin, mert szeretnék jól és felelősségteljesen dönteni erről. Valami okból mindig oda kanyarodunk vissza, hogy legyek kukás, hiába mondom Papiéknak, hogy nekem a kuka csak hobbi. Ezért Princessznek hívnak egy ideje, de tudom, hogy gúnyolódásból. Puni, a Pisiszagú Princessz. Nem is vagyok pisiszagú. Szóval legszívesebben énekesnő lennék, akkor felléphetnék a Nagypapi koncertjei előtt. Csak még azt nem tudom, hogy melyik műfaj legyen, mert néha a metált érzem magamhoz közel (meg az testhezálló is lenne, ha már fekete vagyok talpig), máskor viszont inkább áriáznék valami szépet. Papi szerint megvalósítható egyszerre a kettő.
Amúgy ami érdekel az életben az a bóklászás, a megfigyelés és a pónilovak. Meg a kuka. Mamiék az elején mindig nagyon várták, hogy viselkedjek agár módjára, de én annyira nem szeretek sprintelni. Néha belefér, de csak úgy szaladgálni elég értelmetlen. Ha vannak madárkák, akkor viszont jó, csak a madárkák valamiért nem akarnak velem olyan intim módon beszélgetni. Olyanok, mint a Kúzó. A Kúzó a legeslegjobb barátom (az egyik), számítógépekben lakik, kicsi és fehér. Tehát teljesen az én ellentétem. A Kúzóval nagyon jókat lehet szaladgálni, de csak a számítógép keretein belül, mert a Kúzó sose jön ki. Biztos fél valamitől. A múltkor azt hittem, hogy kijött és ráült a lámpára, de Papi azt mondta, hogy az egy muslica. Okosan bólogattam, mert már belém nevelték, hogy komplexusos legyek, pedig fogalmam sincs, mi az a muslica.
Megfigyelni meg rendszeresen megfigyelek, mindenfélét. Mint egy detektív. Például a Klubban bele is tudok olvadni a kanapéba, mint egy igazi kém, csak a piros nyakpántom miatt bukok le kicsit. És akkor mindent kihallgatok, alvást tettetve. Mindenki szerint nagyon aranyos és fogalmatlan vagyok, mikor telibe figyelek valamit, mert csomószor például kifordítom hozzá a füleimet, meg elbillentem a fejemet oldalra. Én tényleg nem értem a többieket, hogy mi ezzel a baj. Mami és Papi például nagyon sokat nevelnek engem, iszonyú sokat magyarázzák, hogy hogy kéne csinálni (vagy inkább nem csinálni) bizonyos dolgokat (például a cipőkilyukasztást), de úgy érzem, nem partnerek egy kiegyensúlyozott vitában, eleve meg se hallgatják az érveimet, úgyhogy többnyire bólogatok bambán, közben meg dudorászok, mert azt szeretek. Lálálálálóóó... meg ilyesmi.
Egyébként jól elvagyok, az alapvető egzisztenciális szorongáson és vissza-visszatérő depressziós hullámokon kívül nem sok bajom van az életben.